Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 10. szám - Tamási Áron: Vadrózsa ága

nyokhoz jutottak. Ezeknek a példányoknak a kötéstervét, szövegeinek ábrázo­lását, s a könyv kiállításának minden részletét maga Kós Károly végezte. Az Erdélyi Helikon című, akkor induló irodalmi folyóiratnak is ő volt a szerkesz­tője. Az ügykezelés ügyes-bajos dolgait, úgy a könyvkiadás, mint a folyóirat te­rületén, egyedül Kovács László tartotta gondjában. Mialatt Lantos felérketett az erdélyi irodalom műhelyébe, azalatt én már az Egyetem utca elején járva igyekeztem a házsongrádi temető felé. Útközben és balkézre ott komolykodott az egyetem épülete, jobbról pedig ott vidorkodott az Ellenzék című napilap szerkesztősége, ahol tavalyi halála előtt Kuncz Aladár együtt dolgozott Hunyady Sándorral, s más olyan írókkal, akik már akkor, vagy későbben nevezetes személyek lettek. Hunyady és Kuncz nagyon jó barátok vol­tak, és sokat évődtek egymással. Ha nagyritkán Hunyady egyedül talált lenni, és az utcán meglátta az embert, rögtön karton ragadta az áldozatot. S már vitte is az ódon és szép Farkas utcán, a magyarázatokból ki nem fogyva sohasem. Enge­­met, aki nagyon becsültem Hunyadyt s egy kicsit mulattam is rajta, gyakran ért ez a Farkas utcai kitüntetés. Ma is mintha érezném szivarjának füstjét, s mintha hallanám fel-feltörő köhögését és a hangját, ahogy az apjáról, Bródy Sándorról beszélt, akit nagyobb írónak tartott bárkinél, abban az időben, még Ady Endré­nél vagy Móricz Zsigmondnál is nagyobbnak. Az Egyetem utca torkolatánál, szokásom szerint, megnézegettem a Biasini nevű vendégfogadó épületet, melynek egyik szobájában szállt meg Petőfi Sán­dor és felesége 1849-ben. Az én egyetemi hallgató koromban már műsoros szóra­kozó intézmény is hangoskodott a fogadóban. Azelőtt kilenc évvel ott fejeztük volt be azt az emlékezetes ünneplést is, amelyet annak emlékére rendeztünk, hogy irodalmi zsengéink egy Tizenegyek című antológiában megjelentek. Ott az épület előtt, melynek az élete mindig tarka-barka volt, elmélázva balra fordultam, s a kockaköves úton hamarosan úgy léptem be a temetőbe, mint aki gondolkozás nélkül is tudja, hogy egyszer majd efféle avarba sodorja a le­­gyintő szél. S mintha oktalanul tudná azt is, hogy az elmúlásnak is van némi békés holdvilága. Például egy ilyen temetőben takarózni. Mert messze földön hír­neves ez a házsongrádi temető. Igen régi ebben a nemben, sok híres ember nyug­szik benne, az oldalos fekvése nem engedi egyhangúvá tenni, s a fák, a növényzet és a síremlékek a természet bujaságában egységesen egyek. Az én számomra más egyéb miatt is nevezetes ez a házsongrádi temető. Az egyik ilyen oka a nevezetességnek családi vonatkozású. Egy mohos sírkő alatt itt nyugszik ugyanis a dédapám egyik testvére, név szerint Tamási Sándor, aki ki­rályi tiszti főügyész volt Kolozsvárott, deák nyelven írt jogi könyveket, s akinek leszármazottait egyetemi hallgató koromban meg is ismertem. A másik ok, mely számomra emlékezetessé teszi ezt a temetőt, még szemé­lyesebb természetű, mint a Sándor bácsi emléke és nyugovó helye. Sőt, egészen személyes természetű ez az ok, s ha szabad azt mondanom, akkor irodalmi ter­mészetű is. Nevezetesen azelőtt, pontosan tíz évvel, ennek a temetőnek egyik padján szorongtam és kínlódtam, hogy valamiképpen kitaláljak egy épkézláb és jellemző történetet. Akkor történt, hogy a Keleti Újság, mely igen jónevű, s akkor még baloldali törekvésű napilap pályázatot hirdetett novellára. A bará­taim között, akikkel éppen akkor jártam a kereskedelmi akadémiát, volt egy tordai és egy lugosi származású fiú. Ezeknek az osztálytársaknak nem volt gyen­géje a kereskedelmi tudomány, mert mind a ketten irodalmi babérokra vágya­koztak. A lugosi fiúnak már meg is jelent egy novellája, A professzor és a betörő címen. A tordai barátom Az Aranyos vidéke című tordai helyi érdekű újságnak

Next