Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 10. szám - Tamási Áron: Vadrózsa ága
Bizonyára eme hazafias vándorok közé tartozott Kerekes úr is, akivel Ábel az országúton találkozott. Ebbe a lelki fajtába soroltam, úgy magamban Dorombi Márton egyetemi tanárt, aki a magyar irodalom történetére oktatta az egyetem magyar hallgatóit. Reám igen neheztelt Dorombi professzor úr. Erre volt is némi oka, mert egy ízben a diákok előtt olyan megjegyzést tettem a Dorombi tanítási módszerére vonatkozólag, mely megjegyzésem miatt a hallgatók csúfondáros mosollyal ajándékozták meg a tanár urat. Egy ízben ugyanis Petőfi Sándorról tartott Dorombi előadást, előadásának egyik gyöngyszeme gyanánt a következő módon jellemezte a lánglelkű költőt. — Középtermetű, sovány, dióolaj barna, egy foga hibás. — Olyan remek és szemléltető ábrázolás — mondtam a diákoknak —, hogy kár volna veszendőbe engedni; s hogy ez ne történjék meg, hadd jellemezzük Dorombi Mártont is ezzel a módszerrel, mondván: „Egy feje hibás.” Csakugyan némileg hibás volt, mert a maga fegyverének nem örült, hanem mindenfelé gyalulta írói tehetségemet, melyről mi ketten jól tudtuk, hogy bárányfelhőnél nem több. Ilyen megjegyzések árnyékában született, egy vagy két évvel azelőtt, az a jókedvű karácsonyi cikkem is, melyben arra kívántam felelni, hogy az erdélyi közéletnek és politikai személyiségeknek mit hozott az angyal. Egyik-másik ajándékára most is emlékszem. Így arra például, hogy Inczédy-Joksman Ödönnek, aki a Magyar Párt alelnöke volt, és édes-bús magyar nótákat hegedűn igen szeretett játszani, mit hozott az angyal. Ebben az ügyben nem mellőzhettem Paál Árpádot, ki a Károlyi-kormány idején Udvarhely megyei alispán volt, s már akkor libatalpú okos ember. Az angyali ajándék dolgában azt feleltem tehát: • Inczédy-Joksman Ödönnek azt az üzenetet hozta az angyal, hogy a Paál Árpád vezérsége alatt és az ő zenekísérete mellett vezesse vissza a magyarokat Ázsiába. Inczédy-Joksman Ödönnél nem volt kisebb személyiség Gyárfás Elemér. Főesze volt ugyanis a Magyar Pártnak, kiváló bankigazgató, s még kiválóbb vallásos férfiú. Neki az angyal hozott tehát egy rózsafüzért, amely a gazdája helyett is önműködő módon imádkozott. Gróf Bethlen Györgynek, a párt elnökének, hozott egy Buddha-szobrot, a következő felírással: „Ne gondolkozzál és ne cselekedjél, hogy boldog lehess.” Hát ilyenforma gazdag karácsonyt varázsolt az égi szárnyas, de jellemző módon mégsem az angyalra nehezteltek, hanem reám prüszköltek. Jámbor és békés természetem lévén, borzolódó indulataikat nem viszonoztam. Mi több, ez alatt az esti séta alatt is, ha történetesen találkozom velük, csak mosolygó emberi jóindulatot arathatnának rólam. Sőt, Ábel és én egyformán beleegyeznénk abba, hogy meghallgassák egynéhány tanulságos történetemet. A tanulság mellett, reménykedve hiszem, arra is jók az ilyen történetek, hogy tiszta és takaros legyen az irodalmi hajlék, melyet az Ábel számára építeni szeretnék. Történt például a közelmúlt időben, hogy megismerkedtem egy lánnyal, akinek különös arcvonásai valósággal táncoltak, s járni rebegve járt. Bár jól beszélt magyarul, rögtön érezni és tudni lehetett, hogy a kislány román. Mint akinek sietős a dolga, mert bizony rövid ez az élet, azt is hamarosan megmondta, hogy őt Heddának hívják. — Megejtő neve van — mondtam neki. — Megejtő ketten a séta — válaszolta Hedda. S már természetesének tetszett, hogy a sétatéri hattyús tó felé vegyük az utunkat. De ott a tó melletti padok közül egyiket sem választottuk, hanem elmen