Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 11. szám - TUDOMÁNY ÉS TÁRSADALOM - Lukács Lajos: A népek nemzetközi összefogásának úttörője

jár, hogy új, eddig a történetkutatás előtt nagyobbrészt ismeretlen, fel nem tört területekre is bemerészkedjünk, vállaljuk az eddig fel nem térképezett részleteknek kinyomozását, melyek eddig fehér foltokként álltak előttünk. Az 1849 utáni magyar emigráció története sok tekintetben történeti múltunk ezen területeihez tartozik és joggal vetődik fel annak szükséglete, hogy egynéhány különösképpen kimagasló történelmi személyiség mellett, fordítsunk több gondot és figyelmet azokra a nemes gondolkodású, feladatok vállalásában és tetteikben is érdemes egyéniségekre, akik eredetiségükkel, sajátos szerepkörükkel és szellemi munkálkodásukkal hatást gyako­roltak korukra. Ennek a sajátos történeti problémakörnek természetéből következik, hogy a bizonyítékok, új anyagok feltárása különösen nehéz feladat, mert az emig­­rációs élet nehézségei, hányattatásai közepette, a figyelembe vehető dokumentumok és más hasznos adatok messzemenően elszórtan és hézagosan találhatók fel. Való­ságos nemzetközi detektívmunkára van szükség ahhoz, hogy egy-egy világot járt, sokoldalú tevékenységet kifejtett magyar emigráns életét rekonstruálni lehessen. Ebből a munkából kívánok kóstolót nyújtani akkor, amikor felhívom a figyelmet a magyar emigráció történetének egyik kiemelkedő, de történetírásunk és a nagy­­közönség előtt egyaránt kevésbé ismert egyéniségre, Dunyov Istvánra. Az emlékezés igénye nemcsak érdemes életéből fakad, de aktuálissá teszi számunkra, hogy 1966-ban emlékezhetünk születésének 150. évfordulójára, ami alkalom és kötelesség is egyben arra, hogy felvillantsuk életének, tetteinek néhány különösképpen figyelemre méltó részletét. Egy mozgalmas kor szülöttje, mikor a történelem rendjére került a korhadt feudális társadalom felszámolása, a nemzeti függetlenség kivívásának ügye és e feladatok megvalósításáért folytatott küzdelemben teljes szívvel-lélekkel kivette részét. Az előjogokkal annyira cifrázott világban, mikor a nemesi kutyabőr legalábbis előfeltételét képezte a társadalmi életben való jelentkezésnek, Dunyov István egy­szerű paraszti származása ellenére utat tört magának. Szülei a XVIII. században a Temes vármegyei Vingára letelepedett bolgárok leszármazottai, édesapja a bolgár és a román nyelveken kívül mást nem beszélő, írni-olvasni nem tudó földműves. Fia azonban már a magyar nyelv kiváló ismerője és irodalmi szintű kezelőjévé válik, aki mélyen és végérvényesen magába szívja a társadalmi átalakulás magasztos ügyét felkaroló magyar reformkor egész lelkületét és tanításait. Kiváló nyelvtehet­ségének tudható be, hogy változatos életpályája során a szerb, román, német, angol, olasz, francia és spanyol nyelvek tudójává válik. Páratlan kitartásával és szorgal­mával nyerte el a jogi diplomát és az aradi radikális értelmiség vezető egyénisége­ként emelkedik ki a szellemi rokonságban a márciusi fiatalokkal. Petőfi Sándor legszűkebb baráti köréből kikerülő Vidats Jánossal köt egy életre szóló barátságot. 1848-ban, a szabadságharc és forradalom katonája, nemzetőr, majd honvédtiszt, véres csaták hőse, sebesültje, akit 1849-ben hordágyon visznek Világosra. Tetteiért a pesti Újépületben halálra ítélik, majd kegyelemből tíz évi várfogságra. Josefstadt és Königgrätz kazamatái nem tudták megtörni, sőt a rabság éves politikai és szel­lemi fejlődésének új forrásává vált, ahol szoros baráti szálak szövődtek közte és a legkülönbözőbb nemzetiségű fogolytársai, különösen olaszok között. Az 1857-es amnesztia után, az első adódó alkalommal szakít a számára elviselhetetlen osztrák abszolutizmus világával. 1859-ben elhagyja szeretett hazáját a jobb jövőbe vetett hit reményében és Olaszországba szökik, hogy küzdjön a Habsburg elnyomás meg­döntéséért. A változó feladatok vezetik el 1860-ban Garibaldi táborába. Tetteinek mozgatórugója és alapelve: „Való ugyan, hogy kötelességünk önéletünket kedves hazánk számára fenntartani, de a jelen körülmények között, gondolom, igen egyre­­megy ki a dolog. Azt tartom, az ellenség mindég ugyanaz itt, mely odahaza rabigába tartja sújtott nemzetünket. Ha az ellenséget meggyöngítjük itten, annál kevesebb lesz teendőnk vele odahaza.” Ment a kötelességteljesítés, az önkéntes áldozatvállalás útján és a népek e jelentős összefogását tükröző, nemcsak az olasz egységért, de az egyetemes hala­dásért is folyó küzdelemben, mikor a minden ízében reakciós nápolyi királyság, a Bourbon hatalom összeomlott és elsöpörték az akadályok egész sorát az olasz nép fejlődésének útjából — Dunyov István vérével, egész életére kiható áldozatával adózott az ügynek. A volturnói csatában 1860. október 1-én szerzett életveszélyes sebesülése következtében bal lábát térden alul amputálni kellett. Nápolyi beteg­szobájából — alig néhány héttel a tragikus esemény után — Kossuth Lajoshoz intézett levelének értelmét és jelentőségét márványbetűknél is időtállóbbá formálják nemes tettei és példája: „Igaz ugyan, hogy a szenvedett lábvesztés következtében

Next