Kortárs, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-6. szám)
1968 / 3. szám - Fekete Sándor: A vívódó Petőfiről
nek az első szakasza nagyon is annak a lakástalan pozsonyi ifjúnak vívódását hirdetné.” Humoros zsánervers tehát a Ki vagyok én... vagy pedig a költő vívódását éreztető rejtett önvallomás? Én is azt hiszem, hogy az utóbbi. De ebben a kérdésben nem is ez a válasz a legfontosabb. Az igazi probléma ott van, hogy akár burkolt önvallomásról van szó, akár csupán szerepjátszásból felvett pózról, mindenképpen meghökkentő és a kor negédes vagy nemesen patetikus költészetéből nyersen kiütközik ez a bitófás monológ, s ami még lényegesebb: ugyanakkor szervesen kötődik Petőfi több olyan verséhez, amely hasonló költői magatartásról tanúskodik. S ez utóbbi a fontos: a megtorlás s ennek kapcsán az erőszakos halál motívuma, a deres, a bot, a bárd, a börtön, a lánc, a méreg, a kereszt, a golyó s mindenek előtt a bitó és a kötél miért tűnik fel oly gyakran Petőfi verseiben? Vagyis: a Ki vagyok én... és a hozzá hasonló versek mondanivalóját külön-külön nem igen lehet megközelíteni, mert az egész életműre kiható problémáról van szó, végső fokon Petőfi egyéniségének, alkatának és világszemléletének, sőt korának és társadalmának megítéléséről. Mielőtt e különös jelenség értelmezését megkísérelnénk, elkerülhetetlen némi idézgetés és felsorolás, részben azért, hogy az olvasó is meggyőződjék e motívum valóban centrális jelentőségéről, másrészt azért, hogy a kronológiai áttekintés fogódzókat is adjon a probléma megközelítéséhez. Az egyszerűség és a rövidség kedvéért lemondunk a teljességről, s főleg arra figyelünk, hányszor és milyen összefüggésben merül fel Petőfi költészetében a hatalmi megtorlás legriasztóbb eszköze, a bitófa és a kötél. Zsengéi közt, az 1842-ből való két (!) Lehel című versben tűnik fel először az akasztás motívuma, majd ezt követi a már idézett 1843-as dal, a Ki vagyok én, nem mondom meg... A következő évben, 1844-ben írt A nemesről, akit „húzni nem deresre, akasztófára kellene!” A Fürdik a holdvilág, a Büngözsdi Bandi, a Pinty úrfi, a Liliom Peti, a Pál mester újra és újra felvillantja a bitófa és a kötél képét. János vitézt is „akasztanivalónak” nevezi gazdája („Sohase kerüld ki a hóhérkötelet”). 1845-ből való újabb zsiványverse már szinte Villonra emlékeztető hitelességgel láttatja A zsiványság végét: Hej zsiványság, derék szép zsiványság! A te véged hatalmas mulatság; Lesz belőled, úgy hord a szerencse, Száraz fának száradó gyümölcse. Hogy kimúlj, szikrát se fáraszd magad: Kitekeri a hóhér a nyakad. Hogy pedig ne láthasd szégyened, Kivájják a varjak szemeidet. És (...) tested a táncot úgy járja, Amint szól a szelek muzsikája ... Ugyanebben az évben harmadszor is megírja a Lehel témát, (neki fog kezdeni negyedszer is!), most már „érzékletesebb” az akasztás leírása, mint a zsengékben volt. A Jókai Mórhoz címzett versben ismét szerepel a hóhér, most először nyíltan a költő gyilkosaként, de a mártírt nem akasztják, csak agyonkövezik... Megszaporodnak a keserű versek. A költő ismételten elgondolkozik, „Hogy van, hogy azt a sok gazembert egytől-egyik fel nem kötik?” (Hogy van), s egy másik versben (Igazság!ajszol?) felel is magának, épp a kötél motívumához fűzve világképének egyik legsötétebb mozzanatát, a történelem évezredes kontraszelekciójának mérlegelését: a jó elbukik, a gazember érvényesül. — 364 —