Kortárs, 1968. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1968 / 9. szám - Darvas József: "Magyarország felfedezése"
A mi szociográfiai sorozatunk? A legszívesebben ezt írnám, (ha nem lenne a szónak félreérthető zöngéje), csak „kormánypárti” lehet. Nem azért, mintha így szólna a „rendelés”, mert valaki is így követelné. A valóság hű feltárása csak segíthet a mi rendszerünknek. Megismételhetem szó szerint: minél mélyebb, minél következetesebb ez a valóság-feltárás, annál inkább. A régi „Magyarország felfedezésé’’-ből meg kell őrizni az igazmondás szenvedélyességét; de úgy, hogy kevesebb legyen az impresszionista riportlátás és érvényesüljön a marxista tudatosság, a sokoldalú, ha tetszik, tudományos igényű elemzés. A szemléletben persze, hiszen írók írják ezeket a köteteket, nem tudósok. Ahány író, annyiféle stílusban és minden másban az írói megközelítés módja. Ennyit a készülő sorozatról. Elvileg, gondolom, az elmondottak nemigen vitathatók. Legfeljebb, hogy mindez túlságosan leegyszerűsített, szinte sematizált. Szándékosan akartam „sematikus” lenni. A gyakorlat viszont nem egyszerűsít. Nem is tűri az egyszerűsítést. S itt kapcsolódik a „Magyarország felfedezése” az én nyíregyházi látogatásomhoz. A sorozat Szabolcs-Szatmárról készülő kötetét Végh Antal írná. Szabolcsi, illetve szatmári parasztgyerek; tíz évig volt tanító az egyik szabolcsi faluban. Tehetséges író; már művekkel is bizonyított. Több szociográfiai riportot is írt, leginkább erről a vidékről, hiszen ezt ismeri a legjobban. Némelyik feltűnést keltett, sőt szenvedélyes vitákat kavart. Legutóbb éppen a „Vaíósá£f”-ban megjelent, döbbenetes írása, az „Állóvíz”, Penészlekről, egy isten háta mögötti délnyírségi faluról. Az Írószövetség és a művelődésügyi minisztérium az íróknak adott „megbízó levélben” arra kérte az illetékes párt- és állami szervek vezetőit, hogy segítsék az írókat az anyaggyűjtésben, az eredmények s a valóságos problémák valósághű feltárásában, a szükséges adatok, dokumentációs anyagok megszerzésében, a „felfedezésben”. Ez is az alaposságot, a felületes impresszionizmus elkerülését segítené. Közös ügyről van szó: a jó művek születése közügy, de az írók is segíthetnek, még a helyi vezetőknek is, hiszen olyan tényeket, összefüggéseket tárhatnak fel, ami újság lehet. És országossá tehetnek regionális problémákat. Úgy hiszem, nem is kell ezt tovább magyarázni. Az írók közül már többen elkezdték az anyaggyűjtő munkát. Még nem tudjuk, mi lesz a „helyi segítséggel”; én remélem, hogy általában rendben megtörténik. (Igaz, én örök-naív optimista voltam s maradok), így mondom: általában. Mert vannak már jelek, hogy némely helyeken bizalmatlanul, gyanakvással, vagy legalábbis tartózkodással fogadják az írókat. Leginkább ott, ahol már volt valamiféle „baj”, bár messzibb gyökerei is vannak ennek a bizalmatlanságnak. Zám Tibor a bihari Ártándról akar írni. A vázlat — s eddigi munkája — alapján nagyon ígéretesnek tartom a vállalkozását. De a községi tanács elnöke nem hajlandó rendelkezésére adni a szükséges adatokat, sőt „eltanácsolta” az egész vállalkozást. Levelet írtam neki, udvariasan, de határozottan válaszolt: „nem”. Az indokait nem ismertetem, enyhén szólva nem meggyőzőek. Az ember sejti, hogy igazában nem is a leírt indokokról van szó; a háttérben alighanem a Zám Tibor Hortobágy-könyve körül támadt vihar utóhatása munkál. Tudtam: Szabolcsban valamilyen hasonló szituáció keletkezett Végh Antal körül. Gondoltam: látogatásom során „békességet szerzek” közte és a megye vezetői között. Nos, ez a békességszerzés sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hittem. Valójában eddig nem is sikerült. Ám a kísérletem sokféle, nagyon izgalmas tanulsággal járt; olyanokkal, amelyek nemcsak erre az egy esetre szólnak, hanem az egész sorozatra vonatkoztathatók. Sőt, még azon is messze túlmutatnak, némely tekintetben úgy érzem, országos érdekűek. Ezekről szeretnék, a krónikás hűségével számot adni; talán ez is egy miniatűr „Magyarország felfedezése” lesz ... Orosz Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára, — régi barátom — szenvedélyes elutasítással válaszolt a „békítési” kísérletemre. (Most csak őt említem név szerint, de szinte minden funkcionárius, akivel szót váltottam, lényegében így reagált, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. De nem is csak a funkcionáriusok, sokan mások is. Nem bíznak Végh Antalban; eddigi riportjaival, amiket Szabolcsról írt, nem a megye ügyét szolgálta. Sőt: az egész írói „alapállása” nem szocialista; nem segíteni 1349 .