Kortárs, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - ÍRÓK-KÖNYVEK - Szakolczay Lajos: Bor Ambrus: Genezáret
Bor Ambrus: Genezáret Bor Ambrus született novellista, aki a kispróza műfajában egy-két villanással atmoszférát tud teremteni. Nagy biztonsággal kezeli a nyelvet, kompozíciós érzéke sohasem hagyja cserben. Novellái „befejezetlenségükben” befejezettek; a zárt, minden oldalról körülhatárolt-lekerekített történetek helyett az érdességében sarkos, kiélezett helyzetek érdeklik. Látszólagos szenvtelensége mögött - Stendhallal szólva: „Nem kifogásolok és nem helyeslek: megfigyelek” - tudatosan ítélkező, a kor ellentmondásaiban önmaga és hőseinek gondolatait megmérő magatartásforma rejlik. Ez a nem hangsúlyozott, de még a pársoros „medáliákból” is kitetsző vox humana magyarázza, hogy írói fogásként alkalmazott kívülállása valójában csak álarc. Olyan maszk, amely mögül tág horizontokat szemlélhet a lélek. Mindenekelőtt a fájdalomét, amikor már az elveszettségkirekesztettség-tudat újabb és újabb erőtartalékok kibányászására ösztönöz, amikor már az ember nemcsak önmagának fáj, de átérzi azt is, hogyan rázkódik a világegyetem. Már-már csak a mitizált érzés van jelen (Szarvasszem), s szabadulni pedig - hiába szolgál világítótoronyként a kiúttalanságot feloldani igyekvő „egyszervolt” tisztaság - nem lehet, mert az ember önmaga foglya. Tér és idő elveszett számára, s úgy öregedett, hogy emlékképeiben megélte az egész emberiség történelmét. Bár Ambrus hőseinek ide-oda illődő kisembereinek etikáját éppen ez a kettős lét hordozza. S az író felelőssége pedig abban rejlik, hogy „logikusan” cselekvő alakjait csak addig engedi megmártózni az iszonyatban, amíg követni tudja kálváriájukat. Ez a józanul ítélkező bölcsesség, s nem utolsó sorban a groteszk szabályozó-egyensúlyozó szerepe egyéni arcért kölcsönöz a novelláknak. Nem egy kritika elődként Nagy Lajost és Örkényt is fölemlegette, a párhuzamok azonban tágabbak, mintsem hogy egy-egy íróra lehessen szorítkozni. Elődök inkább a magatartásban érezhetők. Bor Ambrus megszenvedett nyelvi puritánsága olyan hangulatteremtő erő, melyre nyugodtan alapozhat a montázsokkal ideoda cikázó novellista. Figyelemre méltó, hogy a szikár, szinte jelzésekig leegyszerűsített nyelv jellemző „tájleírás” Bor Ambrusnál: „A város széle. Föld. Fűcsomók, Kidőlt karó.” (Kis mezei futás), a szigorúan csak a tények leírására szorítkozó kopárság miként válik az írói megformálás eszközévé. Egyszer a túladagolt argó (krapek, vándlizni, bula, lelombozódik stb.) hangulatteremtő ereje lendíti meg a fiatalok közt játszódó cselekményt (Cenezáret), másszor meg éppen a nyelvi játék - „...bizottság nem lett, se kandikáló, se kandidáló” (Annak az embernek nem volt neve) - színesíti a szándékoltan szürke szöveget. S ahol csak szűkösen jutott szó a helyszín megrajzolására, ott a címben előtolakvó töltelék-jelző s a tartalom közötti kontraszthatással lep meg az író. A Kis mezei futást, mint címet olvasva, napsugaras mezőkre gondolunk, vasárnapi önfeledt futkosásra, amely komolyságában alig több, mint egy játékos galopp. S az első sorok után azonnal kiderül, hogy élet-halálról van szó; a munkaszolgálatos tábor „nyilastestvérének” futtatása éleslövészetben - embervadászatban végződik. Az ellenpontozásra épülő stílus feszíti a szerkezetet. A jelen és múlt történéseit egyidejűvé tevő montázs-technikával még jobban kiugranak a keményen becsapódó, „kihegyezett” mondatok. Ezáltal lüktet a novella. A bezártság, az egymástól elszakított ember könyörtelen magányának érzékeltetése (Telefonszámok, P., csúcsforgalomban, Nyolc torony) és egyáltalán az egész Bor Ambrus-i világ, minduntalan egy Fellini-film kezdő képsorára, a megrekedt autók rengetegéből őrjöngve kitörni-megszabadulni akaró férfi vergődésére emlékeztet. Emberi kapcsolatok megszakadnak (Cenezárez, És ha mégse mennénk Muranóba?), úgy válik üressé - szinte kibírhatatlan büntetőtáborrá - a tét, hogy az