Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - VSEMIRNA SVOBODA VSESVITNÂ VOLÂ - Sándor László: Petőfi-emlékek Kárpát-Ukrajnában

Másnap, július 12-éne reggel már Munkács felé viszi a kocsi Petőfit. Délután értek oda. Míg a kocsis a lovakat etette, Petőfi gyorsan megebédelt és kisietett az állami börtön­né alakított várat, megnézni, amely a várostól egy jó negyedórányira fekszik, a zóna köze­pén, egy magas kerek dombon. A domb oldalán szőlőt termesztenek... nem szeretnék borá­ból inni... - jegyzi meg a költő - azt gondolnám, hogy a rabok könnyét iszom.” Felment a várba, járt, kelt az udvarokon, benézett egyik-másik szobába, de a föld alatt levő bör­tönökbe nem engedték be. A termekben a többi között Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona arcképét is felfedezte, de bántónak találta, hogy a magyar történelem szabadságért küzdő két nagy alakjának arcképét a börtönné változtatott várban kell látnia. Erre utalnak A munkácsi várban című versének bevezető sorai is: Itt tűzd föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona? A szabadság hősinek tanyája íme, íme most rabok hona. Eszébe jut, hogy 1800-ban az ottani foglyok egyike volt Kazinczy Ferenc, a magyar felvilágosodás e nagy alakja, akit a bécsi kamarilla önkénye és zsarnoksága juttatott a kazamatákba... És a költő valósággal futva menekül a vár rideg, nyirkos falai közül. Egyenes úton hatalmas latifundiumok és nagy ki­terjedésű öreg tölgyerdők között vezet az útja Beregszász felé. A Schönborn grófok birodalma ez... Eszébe hajlik már­­ délután, mire megérkeznek. Ekkorra már kész az útközben látottak alapján írt Meleg dél van című verse. „Munkácstól jó etetés Beregszász — írja.­­ Közönséges mezőváros. Van benne góth templom, megyeház és magyar kocsmáros, ami nagy vigasztalás...” És zárójelben sietve hozzáteszi, hogy nem a templomnak, hanem a magyar kocsmárosnak örül. Három napig ugyanis olyan fogadókban „hentergett”, amelyekben az ellátás nem volt ínyére. Az egykori beregszászi magyar kocsma épülete ma is ott áll a város főterén, a kerületi végrehajtó bizottság épületének tőszomszédságában. Hosszú ideig mint Oroszlán szálló és vendéglő állt­ fenn. Emléktábla ugyan nem jelzi, hogy a költő itt szállt meg, de a város t­örzsökös lakossága szájhagyomány révén ma is számon tartja Petőfi ott-tartózkodásának tényét. 1922. december 31-én a költő születésének századik évfordulója alkalmából ebben az épületben rendezték meg az ünnepi estét. Az ünnepi estre írt prológus a többi között így idézte a költő emlékét: Nem jelezte jöttét, Ki se várta, leste, Csak betoppant hozzánk Egy szép nyári este. Tündöklő két szeme Álomra itt bágyadt, A vén „Oroszlánunk” Vetett neki ágyat. A költő Beregszászon sem időzött sokáig. „Folyó hó 13-án indultam Beregszászról olyan rossz lovakon, amilyeneken még nem jártam idei utamban” - írja Szatmárra érve, majd némi öngúnnyal így folytatja: „Hajam fölemelkedett a borzalom miatt, mikor e szerencsétlen gebéket megpillantam, de válogatnom nem lehetett, mert dolog ideje lévén, az egész városban nem kaptam más lovakat. Kétségbe esve ültem a szekérre; az igaz, hogy csak szeptemberben esküszöm, de azt hittem, hogy akkorára ide nem érek az élő csontvázakon. ” Beregszászról Macsolán, Tiszacsomán és Badalón keresztül vitt az útja. Badalón a református templom mellett, nyilván a lovak etetése, itatása végett rövid időre meg­álltak. A költő itt vett búcsút az egykori északkeleti Felvidéktől, ahol 1847. július 11-től 13-ig három napot töltött. Itt érte el a Tiszát, melyen — akárcsak három nappal azelőtt

Next