Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4. szám - FÓRUM - Kiss Ferenc: Kormos István
jóról sem lehetett még biztosan tudni, hogy milyen vitorlába fogja majd a maga játékosságát, milyen más elemekkel társítja. A hőmérőtokba homokot töltögető gyermek elmerültsége rejtélyes ómen. Negatív lehetőségeit jól ismerjük, akár a humor változatait. El lehet merülni a játékban úgy is, hogy narkózissá válik, öncsalássá. Ha költő műveli, üres szójátékokban, rímparádékban, ritmikai mámorban, nagyképű spekulációkban is kimerülhet. Ahogy a humor is lehet járulékos elem, a szellemi gőg fintorgó széljegyzete a világ margóján. S lehet az alkotó ráismerés villámfénye, vagy a világ emberhez méltó viselésének kedély alapja, a lélek épségének forrása. A mindenféle humor csalhatatlan papjai szeretik összemosni a különbségeket, pedig léteznek. Kormosban az a vonzó, hogy az ő játékossága és derűje nem a világ- és emberidegenség önvédelmi reflexe, hanem a dolgokkal és az emberekkel való jóviszony kötőanyaga. Abban segíti őt, hogy a közönyös vagy éppen ellenséges világban is horgonyt vethessen, s előhívhassa belőle, ami neki való, ami emberi érdekű. Ez az a játékosság, amit orfikusnak szokás mondani. Ma már nem vitás, hogy Kormos számára a versírás ilyen orfeuszi kedvtelés. Feltűnt másoknak is, hogy tavaly előtt megjelent szép gyűjteményében, a Szegény Yorickban mennyi az „alkalmi” vers, mely látszólag magánjellegű emléket énekel meg, megörökít, megtisztel, felidéz valakit vagy valamit. Mint a költészet ősi példáiban, egy valóságos és konkrét kapcsolat, szándék jelrendszere, címre szóló üzenet eszköze itt a vers. De nemcsak az, hanem kedvtelés is, tehát forrása is a munkának, gesztus, mely eseménnyé avatja az üzenetet, így teremtve meg célszerűség és szépség szét nem oldható egységét. A személyes dolgokat úgy bűvöli verssé, mintha ravasz cselt művelne, mikor a nyelv monumentumába építi a maga múlandó, sokszor tilalmas ügyeit. Mint minden igazi költő — mondhatná valaki. S az iménti közhely Kormosra vonatkozó konkrét jelentése valóban csak akkor tárul fel, ha tudjuk, hogy ő a nyelvben különös módon érzékeli a monumentum-lehetőségeket. Azt, hogy a szó a maga konvencionális mivoltában történelem is, nagy messzeségeket, rejtelmes tartalmakat őriz, s vele személyes kapcsolatba lépni, maga is esemény. Ez is orfeuszi tulajdonság: az anyaggal való meghitt viszony. S az is, hogy ezt a kapcsolatot nem veri dobra, mint a programos nyelvművészek, hanem él vele és általa. Ezért, hogy egy emlékezetes kép, egy-egy népmeséi fordulat, egy furcsa, archaikus ízű szó vagy szókapcsolat, amely önkéntelenül is ráolvasásszerű alakzattá szerveződik nála, nemcsak eszköze, de forrása is az ő verselőkedvének. Úttalan út című verse talán nagyon is hivalkodón, de épp ezért a koronatanú érvényével példázza játékosság, régiség és költői szándék közös részvételét a versképzés folyamatában. Ha igaz, hogy a játékosság értéke attól is függ, hogy milyen elemekkel társul, akkor ideje azt is rögzítenünk, hogy a Kormos-versek tónusa, játékosságuk ellenére, már jó ideje inkább szomorú, mint vidám. Jeléül annak, hogy az a bizonyos csorda, mely a játszó gyermeket kikerülte, talán mégsem volt olyan kíméletes. Szakszerűbben szólva: a Kormosversben termékeny ellensúlyként jelen van a vaskos realitás is. Olykor a maga banális mivoltában már-már rá is nő a versre, de akkor — amint egyik barátjától hallottam — a fakó vagy prózai sorok után egyszercsak megszólal a hegedűszó. A jelenség, a látvány, a nyelvi kolorit, az emlékek varázsa a súlyos mondandónak is feloldó zengést, legendás-mesés fénytörést, távlatot ad. Gyűrűs és Ladamér hangzásában, a Vogul menyegző ősi ritmusában Kormos az örök természet, az irdatlan történelem s egy időtlen közösség jelbeszédét hallja. Mint asztalos a halott fa rajzában, évgyűrűiben élő erdők üzenetét érzékeli: száraz évszakok ínségeit, esős májusok pompáját, a természettel még szoros viszonyban élő ember tudását egy osztatlan világról. Egy világról, amely akkor is otthona az embernek, ha egyébként nincsen fedél a feje fölött - ami Kormossal egyszer-másszor meg is esett. Folyók című írásánál, az előbbiek jobb megértése végett álljunk meg egy pillanatra. Amit művel, nem egészen új — vethetné ellene, aki ismeri Kosztolányi Zsivajgó természet c. gyűjteményét, ahol a tulipán előkelő, hideg, öntelt úrinő, a nadragulya méregkeverő damna, Kocson Ioisefa, szög, kerék kihull, Révfalun részeg a révész, dödöllét nyeldes és dödög: „Ihul! Kontár a kántor, a kárász kérész/” Napra kitárva Fütty Biri hisa, barázdabillegető bámészol, Petőfi II-tő, nem érsz haza, ha mélán málédon mélázol.