Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 3. szám - Illyés Gyula: Az ünnepelt (dráma hat képben)

Egy gondunk lehet, csitítani, mondom: csitítani. Igaz, persze hogy igaz, hogy szörnyű, hogy valakit épp a családja űzzön ki a házból, hogy Józsefet épp a testvérei vessék bele a száraz kútba. Akár én magam elvállalom, hogy ábrázoljam ezt a sorsfordulatot Sándor pályáján, hogy levonjam a tanulságot a magam higgadtabb, de épp ezért meggyőzőbb hangján. A vicsorgó vadak rátámadtak a mi szent Orfeuszunkra, de attól ő a múzsás berkeknek csak magasabb csúcsaira fog emelkedni. PETŐFI belép, nyugodtan, derűsen. Szokásos házi köntöse van rajta, vörös köpeny, kék és sárga virágokkal. Jó reggelt, Móric. Velünk tartasz? A kéziratot az asztalra teszi. JÓKAI: Ha nem zavarlak benneteket. PETŐFI: Tessék. Parancsolj. Júlia teát tölt. JÓKAI: Hallom, dolgoztál. PETŐFI: Még az úton kezdett kotyogni valami a fejemben. JÓKAI: Letisztáztad? PETŐFI: Azonnal. Éhomra. Hogy valami mégis maradjon ebből a nem csöndesnek ígérkező napból. Viheted át a nyomda számára. JÓKAI: Várják is. Rögtön megnézném. PETŐFI: Nem veszel valami harapnivalót előbb? Juliskám! JÓKAI: Köszönöm. Frankenburg vár a szedő­teremben. Nem kis aggodalommal, hogy mit viszek neki tőled. Örülök, hogy előbb kettesben, azaz hármasban is megbeszélhet­j­ük. PETŐFI: De azért ezt még öblítsd le. JÓKAI: Szép hosszú. PETŐFI: Olvasd, hadd hallom, hogy hangzik más szájából. JÓKAI: Remélem, enyhébben. Olvassa. „Hova szívem, lelkem Mindig mindenhonnan vissza-vissza vágyott, Újra láttam végre születésem helyét A szép Kiskunságot. Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja­­ ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, úgy tartja.” Hűha. PETŐFI: Mi baj? Nem tetszik? JÓKAI: Mintha selyempapírban bombát tartanék a kezemben. Előre hallom, milyen eget-földet rázó robbanás lesz belőle. PETŐFI: Olvasd csak, ne félj. Cukrot? JÓKAI: Köszönöm. „Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is odalenn az Alföld rónáján van. Testi szemeimet lehúnyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek, szépen, gyönyörűn az Alföldi vidékek.”

Next