Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 9. szám - Pándi Pál: "A tihanyi ekhóhoz" - Jegyzetek Csokonai Vitéz Mihály költeményéről (verselemzés)
„mögött” csakis egyetlen valóságmozzanat, életélmény „működhet”. A művészet és valóság kapcsolatának ilyen leegyszerűsítő értelmezése teljesen alkalmatlan a műalkotás esztétikai sajátosságának megragadására. A valóságelemek nem önmagukban, hanem abban a kapcsolatrendszerben válnak esztétikai tényezővé, amelyet az alkotóegyéniség az alkotás egészében létrehoz. Az alkotásban tehát az alkotó valóságviszonya realizálódik esztétikusan, ez a kapcsolat pedig nem szorítkozik a puszta leírásra-regisztrálásra, hanem dinamikus, dialektikus, így értelmezve az alkotást, nyilvánvaló, hogy nem tekinthetjük döntőnek. Rózsi vagy Lilla-e a versbeli lány (vagy asszony), a lényeg az, hogy Csokonai hozzájuk fűződő emberi kapcsolata rendelkezett azzal a költőileg elektrifikáló töltéssel, amely ezt a kapcsolatot alkalmassá tette arra, hogy helyet foglaljon a vers egyik magaslati pontján, a hatodik strófában. Egy észrevétellel még meg kell toldanunk az itt elmondottakat. A feltételezett kérdésre adott fenti választ megerősíti az a tény, hogy A tihanyi ekhóhoz című költemény csak abban az értelemben „Lilla-vers”, hogy Csokonai a Lilla-versek közé iktatta, s hogy a vers hatodik strófájában Rózsi nevét Lilla neve váltotta fel. A költemény azonban nem pusztán Lilláról Lillához (illetve Rózsiról Rózsihoz) adresszált üzenet vagy vallomás, hanem Lillát-Rózsit érzékenyen idéző, helyüket a költő életében megindítóan kijelölő, de a szerelmi fájdalomnál szélesebb skálán feszengő óda. Fontos, aktivizáló tényező itt a szeretett lányhoz (vagy asszonyhoz) fűző érzelmi kapocs, de nem az egyetlen tényező, nem önmagában megálló tényező. Egy élethelyzet ódája ez a vers; bárki s minden elemzés nélkül felfedezheti ezt a tulajdonságát, ha figyelmesen elolvassa a költemény tíz strófáját. Nem kell hozzá nagy merészség, hogy az „élethelyzet”-megjelölést kettős - öszszefonódó - értelmezésben használjuk. Nyilvánvaló a panasszal emelkedő strófák s az öntudattal emelkedő vers egészéből, hogy Csokonai a maga lírailag összefoglalt és általánosított komor élethelyzetét egy költőileg konkrét, szinte jelenetszerű élethelyzetben mutatta fel. A füredi partról a megszemélyesített tihanyi visszhanghoz intézett monológ keretében. A tihanyi visszhangra szorult visszhangváró lélek keserűségével. Ez a versindító jelenetszerűség, amelyet határozott vonalakkal rajzolnak körül a helyzetbeállító sorok (,,Im, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe ül.” ...s ez a helyzetkonkretizálás folytatódik a második strófában), kétségtelenül tartalmaz némi ellenállást a lírai oldottsággal, a személyes vallomás érvényesülésével szemben. A jelenetszerűség kialakítása a sablonra állítás veszélyét is magában hordozza, mint ahogy a mitológiai repkény felvillanása is hidegedéssel, konvencionális stílus-megoldással fenyeget. És van némi sablon irányba eltérítő veszélye a strófavégi sorismétléseknek is. Ezt az eljárást egyébként értelmezhetjük az ekhós verstípussal rokonító megoldásként is, de nem vethetjük el azt a feltételezést sem, hogy a vers megírásához valamilyen dallam-ihlet is hozzájárult. Még egy észrevételt megkockáztathatunk itt. Csokonai trochaikus lejtésű strófáinak szerkezete formailag viszonylag bonyolult. A 10-7-10-7-8-10-7-7 szótagszámú sorokból szervezett szakaszt a babccoid képletű rímelés abroncsolja, ami nemcsak erős formai megkötöttséget jelent, hanem jelzi azt is, hogy a rendkívül széles formaskálán mozgó költő itt eltérő szótagszámú sorok párrímmel történő összekapcsolásával is bonyolultabbá tette, meghullámoztatta a strófa szerkezetét. A tíz szakaszon keresztül változatlanul érvényesülő - viszonylag - „nehéz” formaszerkezet kétségtelenül nyomatékossá teszi a versben a formai mívességet, a költészet formai - mondhatnánk: technikai - oldalát. Ez magában rejti a forma és zártaktól valamelyes szétválásának, illetve a forma primátusának, uralmának a veszélyét-lehetőségét. Csokonainál is, és nemcsak ebben a versében. Ám az esztétikumot fenyegető hipotetikus veszélyt mindig alá kell vetni a művészi gyakorlat próbájának, hiszen a művészi értéket a művészi gyakorlat „termeli” s nem a művészetelmélet... A tihanyi ekhóház példájánál maradva: az a kérdés, hogy megteremtődik-e a versmenetben az az egységes lírai közeg, aminek kritériuma a tartalom és forma egysége. Ha a költemény egésze kibontakoztatja ezt az egységes közeget, akkor ebben a közegben minősül esztétikailag a forma mívessége, a formai szerkezet viszonylagos szuverenitása is. Azaz: lírailag érzékelhetővé válik e mívesség, e „szuverenitás” mélyebb, tartalmi jelentése. Az olvasó alig