Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 11. szám - Szilágyi Ferenc: Csokonai nagy utópiája (esszé)
Első életrajzírója, Domby Márton óta belekerült az irodalomtörténetbe, hogy „ideál-poétás világ”-ot teremtett magának, sőt ez az „ideál-világ” később a rokokó hamis álomvilágává fejlődött. Pedig Domby pontosan megírta, hogyan s mikor épült föl ez az ideál-világ, amikor „pokollá vált” előtte ez a föld, kezdte kerülni a társaságot és a nappalt, „mert az neki az (reális) igazi világot felfedezte, melyet ő utált, és megfosztotta azon (ideál) képzeleti világtól, melyet ő kedvelt”. A föld pokollá válása Domby szerint a Kollégiumból való kizáratásával kezdődött: ő ugyanis — érthetően — nem beszélt a Martinovics-mozgalom bukásáról, amely pontosan egybeesett a kollégiumi pörrel. Nagy pokoljáróink közé tartozott hát a nyájas Múzsák költője is, csakhogy eredendő derűje, naiv reménykedése, majd kényszerű alakoskodása elrejtette az utókor elől több mint egy századra igazi arcát, lelkének tragikus, héroszi vonásait. Segített arcának elrejtésében a despota korszak is, amely legmerészebb, legőszintébb műveit autodaféravagy lappangásra ítélte. Legradikálisabb írásai csak halála után majd másfél századdal kerültek elő, s egy részük még ma is csak híréből, címéből ismert. Ami különben Csokonaival az utókor értékelésében történt másfél századig, fölér azzal a méltánytalansággal, amely életében osztályrészül jutott neki. Huszonegy éves koráig, 1795-ig nem gondolt ő sem utópiákra: töretlen, felszökő ívű volt az útja, mint az 1844-ben járó Petőfié: az iskolai költészettől elszakadva ekkor kezd először közéleti verseket írni: az ellenzéki nemesség hazafias felbuzdulása is megérinti (Magyar! Hajnal hasad,!, Egy magyar gavallér), de lelkesedését valóságérzéke szinte egyidejűleg szatírává fordítja. A bagoly és a kócsag dialógusa s Az istenek osztozása blumaueri mitosztravesztiája már az üres hazapuffogtatás s az országgyűlési huzavonák gyilkos kritikája. A következő év — 1792 - Békaegérharca, pedig már túlnéz a hazai horizonton: a konventben üdvös reformokról tárgyaló, szabadságfát állító s a „nemzeti nótá”-t (,,l’air national”, a Marseillaise) zengő békákkal szemben a bajuszukat pödrő, kiváltságaikkal kérkedő egerek diétás bandériumai állnak. Félreérthetetlenül a forradalmi Franciaország ellen indított Habsburg-intervenció paródiáját látjuk, s a szerző együttérzése nyilvánvaló a csata kimeneteléből, ahol is a békákra támadó egerek sorsát a guillotin-t hordozó rákok pecsételik meg. Persze sokkal több is van ebben a kis vígeposzban: a tizenkilenc éves szerző pontos közgazdasági fogalmakkal jellemzi a két szembenálló országot: a születési előjogaival s feudális rangjaival kérkedő egérkirállyal szemben a békakirály az országát föllendítő „nationális industriá”-ra, a nemzeti iparra s a kereskedelemre hivatkozik. Ezen a nyomon halad tovább a következő év Tempefeide, ez a „szatírai román” is, amely a világi és egyházi kiváltságokkal szemben egyedül a szellem rangját hajlandó elismerni. Nem tudjuk pontosan, a darab két tervezett külföldi szereplője - az anglui Lord és a Marquis de Grand Genie, francia főember - milyen szerephez jutott volna, de az előbbiek alapján elképzelhetjük, hogy nagyon is pozitív szerepet szánt nekik a tizenkilenc éves szerző. E két műben már lényegében ott van mindaz, amit Rousseau, majd az 1791-ben hivatalosan törvénybe iktatott Les droits de l’Homme fogalmazott meg az emberi egyenlőségről, s amit a debreceni polgárcsalád fia friss ösztönösséggel gyorsan magáévá tett. A Békaegérharcból pedig mintha már Martinovicsnak Ferenc császárhoz intézett nyílt levele szólna, amelyben óva intette az uralkodót a francia intervenciótól s szókimondó nyíltsággal utalt az ország koloniális helyzetének s elmaradott nemzeti iparának szoros összefüggésére. Nem lep hát meg, hogy 1793 nyárutóján Kazinczyhoz indulva a Békaegérharc és a Tempefői mellett Martinovicsnak „Gorani” álnév alatt írt nyílt levele is ott lapult a Parnasszusra induló költő tarsolyában. E röpiratról elég ha annyit mondunk, hogy 1795 június 3-án a Vérmezőn a király utasítására a hóhér nyilvánosan elégette. Ezt a levelet csak lemásolta, illetve terjesztette Csokonai, de volt egy állatdialógusa, A szamár és a szarvas, amelyet ő maga fordított le franciáról magyarra. Az eredeti bizonyára Franciaországban vagy a Németalföldön készült, s nyílt republikanizmus szól belőle s a természeti jogból levezetett társadalmi egyenlőség követelése. (......a Természet minden szamarat szabadnak teremtett”). De benne van a jogos fölkelésre biztatás is: „valamint sok vérrel veszett el a közszabadság, sok vér kell a visszaszerzésre.”