Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)

1973 / 11. szám - Csokonai Vitéz Mihály: Az én életem (ismeretlen vers, jegyzetekkel-közreadja Szilágyi Ferenc)

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY ismeretlen verse Az én életem Músám! eddig vagy a’ vidám dolgok körűl repdestél: Vagy szomorú, de idegen, s külső tárgyat kerestél. Eddig bár a’ mord szerentse rád komoraan pillantott: Még is víg húrokkal, ’s vidám hangra verted a’ lantot. De most kezdjél Arionnal keservesebb Áriát, Hogy a’ Delphin is meg­szánja e mostoha sors fiát. Pengess halkai az alsó C­érn egy keserves éneket, Melyhez maga az érzékeny Bánat szabjon verseket. Csorgasd szívem keserveit toltam néma szájába, Hogy szedje bús andalgásom gyászos barázdájába, A’ bú gyenge rebegéssel nyissa­ meg szád’ ajakát El-lágyúlt szíved roskadó tárházának ablakát. Látom úgy is, hogy könnyekkel ázott laurust kell ennem. A’ külömbeni víg Pindusom­ szomorúvá kell lennem. Oh ártatlan múlattságnak szentelt kies ligetek! Nem lehet e fájdalmimat el-temetni bennetek ? Oh Szent forrás! hát te vagy é keservimnek tengere ? Melybe omlik bús szívemből áradt könyveim’ ere. Ti a’ bús Echó hazája! terepély borostyánok! Ti vagytok vég siralmimat némánn szólló bálványok. Vidám Hegyek! nem terem é rajtatok egy Nepenthe Melyre az áldott természet öröm ballamát, kente, Láthattam e felettetek egy oly bé­borult eget __ Melyből reátok bánattal fonnyasztó víz tsepegett ? Úgy van, hát nem hihetem­ el, hogy volna oly szegelet, Mely öröm tavassza helyett, ne mutatna bús telet, Ez a’ föld a’ hasztalanság világánn oly Golyóbis __ Hol nyög a’ Virtus, ’s kínlódik maga a’ kegyes Jób is Úsz körűlre köny­ hullatás sós tengere, s teája Lebeg a’ köz bánatoknak sűrű Atmosphaerája Melynek sóhajtásaiból öszve sűrűdt fellegnek Tömlőjéből a’ sírások bő vizei tsepegnek. Köztök dörög, és nyilait hánnya a’ rossz szerentse, Hogy szívünk ne tsak búsíttsa, hanem meg is rettentse. Szentebb Egek! van talám egy boldog hely ezek felett, Mely az ártatlan örömnek virágzó Tempéje lett. Melynek a’ bánatok’ tele nem hervasztja határit, Öntvén belé egy boldogabb nap mennyei sugárit. Ugyan a’ számtalan napok végetlen határokbann, Hol a’ széllyel szórt világok kerengnek abrontsokbann, E’ mértékre nem vehetett Mindenbenn, a’ föld felett, Meg lehet­­, hogy ne légyen egy parányi szegelet, 1707

Next