Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 11. szám - Szilágyi Ferenc: Csokonai nagy utópiája (esszé)
utazni Kijevig, hogy honfoglalási eposzának helyszíneit bejárja, s érdeklődéssel fordult a lapp-finn-magyar rokonság felé. S túl Európán: tanulmányt írt az ázsiai poézisról, érdeklődött a törökök, a perzsák, a kínaiak költészete iránt. Azt szokták mondogatni, hogy európai költő volt. „Mily európai költő Csokonai még akkor is, és éppen abban is, ha a leglokálisabb színeket keni palettájára!” — írta Habits. De szűk rá ez a fogalom, hogy „európai”: ő volt első eurázsiai költőnk, a perzsa, török, héber, kínai költészet fölfedezője és tolmácsa. De több még annál is, mint eurázsiai: „világ polgára”, kozmopolita, a szó legnemesebb értelmében: a világcivilizáció egységének, az emberi kultúra egyetemességének első nagy átélője s világirodalmi rangű énekese. Ezt a Csokonait, az igazibb arcát, sajnos sokáig eltakarta a farsangozó, tervtelen vándordiák, az alkalmi verseket faragó andekdotahős képe, amelyet voltaképpen Kölcsey és Kazinczy emlékezetes ítélete rögzített először a köztudatba. A két kritikus nem ott hibázott legnagyobbat, hogy az elvont schilleri klasszicizmus nevében a debreceni költő, „köz expressziói”-n, nyelvi természetességén fintorgott, hogy költészete egy részét „rettenetes mázolás”-nak nevezte, hanem ott, hogy megdicsérte, kizárólagos ranggal kiemelte belőle azt, ami csak kis részét alkotja életművének: a népies helyzetdalokat és a bordalokat. Kölcsey s Kazinczy szerint legszebb versei: a Parasztdal, a Szegény Zsuzsi, a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, a Miért ne innánk, a Bacchushoz s A Farsang búcsúzó szavai. (Kazinczy át is írta őket, megéri a fáradságot az egybevetés!) A széphalmi íróvezér pontosan meg is magyarázta választását: „Csokonai valóban Tenniers. Mint ragyogna ő, ha csak Tenniers akart volna maradni, mint hogy Ódaköltő is leve!” A híres Hamand életképfestő, Tenniers nevével Kazinczy majd egy századra beskatulyázta a költőt, s ez az ítélet — a bordalék túldicsérése — is hozzájárult a kulacsot emelgető, vendégeskedő „lump és csavargó” költő képének elterjedéséhez. Igazi arcának fölfedezése csak a századfordulón kezdődött Adyval s a Nyugattal. Ady, Móricz, Juhász Gyula 1905-i centenáriumi írásai után a Nyugat 1911-i matinéja irányította a költőre a figyelmet, ahol Ady híres verse, a Vitéz Mihály ébresztése után Hatvany Lajos beszélt, majd Móricz olvasta föl elbeszélését Csokonairól. Az új Csokonai-szövegek fölfedezése elősegítette az árnyaltabb Csokonai-kép kialakulását. Kosztolányinak 1922-ben a Nyugatban megjelent bírálata, amely elvitatta a költőtől a lázadó forradalmiságot, s megalkuvó széplélekké fokozta, meglehetősen egyedül állt. Mást vallott róla Tóth Árpád, Dsida, Kuncz Aladár, Gulyás Pál, Oláh Gábor, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Áprily Lajos, hogy csak néhány nevet ragadjunk ki azok közül, akiknek Csokonai többet jelentett mint kegyeletes emlék. De ide tartozik Németh László, Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Szabó Magda, Jékely Zoltán, Weöres Sándor s Illyés Gyula is. A képzőművészek közül Hincz Gyula és Kondor Béla mellett a kolozsvári Gy. Szabó Béla áll az élen a Lilla-ciklus 14 testvérihletű fametszetével. De Csokonai-élményükről már ők maguk beszélnek azokban az írásaikban, amelyeket egy tervezett vallomásgyűjtemény számára készítettek el e sorok írójának kérésére. (A gyűjteményre nem akadt kiadó, de néhány szép darabja itt olvasható a Kortárs e számában.) Végezetül valami összegezésféle kívánkoznék ide. Domby Márton, a hűséges iskolatárs a gyász óráiban - mint maga mondja: „zavarodott fővel” - egy sírfeliratot rögtönzött : Hir racent Ovidius, Vergilius, Horatius in Michaele Vitéz Csokonay... Ma valahogy másként írnánk meg: Hir jacent / Rousseau, Mozart, Uafiz / in Michaele Vitéz Csokonay... Filozófia, Zene, Költészet - a század hármas boltíve - ez tartja Csokonai örökségét . Filozófia, Zene, Költészet - s mögöttük Nyugat és Kelet, Európa és Ázsia: 4 milliárd ember boldogsága - a vágyra vágyott Harmónia, a kiküzdött Összhang, amely éppoly vágyálma XX. - XXI. századunknak, mint volt a Világosság századának. Még újrafelfedezése idején is hangzott el olyan vélemény, hogy minden nagysága ellenére sem mérhető Petőfi vagy József Attila mértékével, s ilyesféle ítélet bújkál a Csokonaiért különben rajongó Áprily Lajos vallomásában is.