Kortárs, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1979 / 4. szám - Mátrai László: Műhelyeim története - Sárospatak vonzásában

intellektuális kontinuumnak, az európai és nemzeti műveltségnek fény- és árnyalak­jai nem úgy vannak itt jelen, mint kísértetek (hiszen ilyenek nincsenek), de mint a mai ember által megérzett többé már nem létező olyan alakok, akiknek éppen ez a jelenvaló megérzés szerez újból való, másodlagos, félig irreális létet. A néprajzosok el­vitatkoznának azon, hogy itt a survival vagy a revival jelenségével állunk-e szemben: a pszichológia vagy a józan hétköznap oldaláról csak annyit mondhatunk, hogy a városka fölött lebegő álmosság nem más, mint a múlt és jelen határainak elmosódása az időtlenség jegyében. Ha valakiben az idő iránti érzékenységnek csak szikrája is lakozik, mit kell éreznie, ha egy elhanyagolt (és elhanyatlott) utca félig földbe süp­pedt házán márványtáblát lát, hogy „itt lakott Petőfi Sándor 1843-ban”, vagy néhány viskóval arrébb, hogy „itt lakott Kossuth Lajos 1844-45-ben”? A Főiskola tölgyfa­lépcsőit homorúra taposták a diákok léptei, és e léptek közt ott voltak Petőfi Sándor és Kossuth Lajos léptei is. Évszázadok kellettek ahhoz, hogy ezt a kemény tölgyfából készült lépcsőt ennyire homorúra koptassák. Jómagam kisgyermek koromban kerültem Patak vonzásába, de tartóssá (máig is tartóvá) ez a vonzalom csak kamaszkoromban mélyült. Apai rokonságom mind erről a vidékről származott (ezt részletesen csak a fasiszta rémuralom előírta anya­könyvi hajsza során ismertem meg), apai nagyanyám Szinyei Amália volt, az iroda­lomtörténész Szinyei Gerzsonnak és a görög filológus Szinyei Endrének a húga. Mindketten eléggé jónevű tanárai voltak a főiskolának, illetve gimnáziumnak. Endre alakja körül szerény legendát is szőtt drukkból és humorból a diákhagyomány, emel­lett ő írta a Soltész-Szinyei-féle iskolai görög-magyar szótárt is, mely hosszú évtize­deken át szolgált tankönyvül az ország legtöbb gimnáziumában. Ami Szinyei Gerzson alakját illeti (ő volt egyébként árván maradt apám gyámja, aki első gimnáziumban egy tárgyból bukott gyámoltját nem hagyta javítóvizsgát tenni, hanem „inasnak adta” egy szlovák kassai lakatosmesterhez) egyik vezető alakja volt a pataki kulturális életnek. De utóbb meg kellett tudnom Erdélyi János levelezéséből, hogy vele szemben hálátlan és bürokrata módon viselkedett egy iskolaigazgatási ügyben, s ezzel komoly keserűséget okozott Erdélyi Jánosnak, aki pedig egykor nagyon becsülte és minden­ben támogatta ifjú és tehetséges tanítványát. (Az ilyetén támogatásnak akkoriban a legjelentősebb mozzanata az volt, hogy az ifjú tehetségeket - mint Erdélyi Jánost saját magát is - beajánlották valamely főúri család csemetéjének nevelőjéül, hogy nyelvtudása révén végigkalauzolja tanítványát Európa legnevezetesebb kulturális tűzhelyein.) Az olyan nehezen megfogható valami, mint egy-egy falu vagy város atmoszférá­ja, Sárospatak esetében egészen jól megközelíthető anélkül, hogy túl sok eszközt kellene ehhez kölcsönözni a szépirodalom kifejezési lehetőségei közül. Patak 1920 és 30 között a történelem és az ország szélére sodort város volt, és ez az „en marge de la vie” - való élet, de facto faluvá tette a Rákócziak egykori székhelyét. Ez az időben és térben való eltolódás, az elmúlt dolgok irreális és mégis kézzel tapintható jelen­valósága szükségképpen tette magukat a jelenvaló dolgokat is irreálissá, kissé a valóság felett lebegővé. Tudva azt, hogy a falunak valamikor négy nyomdája is volt, ahol komoly, magas tipográfiai szinten álló tudományos könyveket is állítottak nagy számban elő, viszont 1920-ra már mindennek nyoma sem maradt: nemcsak a város­nak, a várnak, a „régi dicsőségnek”, de a kultúrának a múlandóságát is hihetővé tudja tenni. A Sárospataki Füzetek egyre vékonyabb formában és egyre szűkülő tartalommal, de még az 1870-es években is megjelentek (éppen az említett Szinyei Gerzson szerkesztésében is), de egy kultúrhistorikus vagy sajtószakértő egy pillan­tással megállapíthatja, hogy ez a folyóirat már szintén nem a valóság talaján áll, hanem múltnak túlságosan jelen, jelennek pedig túlságosan múlt, vagyis valamiképpen

Next