Kortárs, 1979. július-december (23. évfolyam, 7-12. szám)
1979 / 7. szám - Tandori Dezső: "Vallani az írónak önmagáról?" - Móricz Zsigmond tanulmányairól
szóvá téve) értekező prózában. írt azonban ilyen műveket szinte jókedvéből is. Megőrizte tarkaságát. Holott „rabszolgamunkára” panaszkodott az idézett meditációban. Itt is mint alakot járta körül magát. Valamennyi oldalt figyelembe véve, Jókainak - az ő saját Jókai-élményének - is többoldalúan szentel figyelmet. Azaz: épp fordítva, a külső tárgyat megragadja a belső fejlődés tettenérésére. A hirtelen kiábrándulásról is beszámol. S hogy milyen közel került létezéséhez az úgynevezett irodalmi élmény, mutatja ez a hasonlata: „Mint mikor az ember reggel fölkel, s félimerten még az ágy melegében kis erotikus fantazmagóriákkal kéríti magát, de ha talpra ugrik, s a hűvös levegő, a biztos vonalú szoba, a fény az élet realitására váltja a létezést, elfelejti, elszégyelli, eldobja a hajnali bájt, úgy jártam Jókai tündérligetével...” így jött a kiábrándulás. És akkor... „Meghalt, s mikor meghalt, s többet nem remélhettem, hogy látom, egyszerre fölfakadt bennem a sok évi, az egész életen át tartó őrült szerelem, zokogás, elborulás, elbutulás a bánattól... elbújtam bánatommal, s temetésére se mentem. Jókai-hatás, Jókai-hősök póza bennem.” Mintha naplót írna, valóban. Egy szellemi jelenség történetéről, mely egyben önmaga legközvetlenebb históriája. A vallomás pontosságához az ilyesmi is hozzátartozik: „Ma már nem tudom, ki s mi Jókai, de bennem ott él a múltban... Petőfi talán, ifjúkorom másika volt ehhez hasonló hatással rám. Amit Jókai nagy robbanásában fölvetített, Petőfi kispolgári józansága rendezte el lelkemben.” (Ne riadjunk meg, írja még Móricz azt, hogy: „Petőfi - őserő”. Hozzátartozik még ez is a vallomások hiteléhez; a legmeglepőbb körüljárások, a legváratlanabb oldalak feltárása. Hiszen mindennek annyi a vetülete, ahányat kivetítünk. Önálló írói alkotások ezek az esszék, nem köteles tisztelgések.) „Jókai egy pogány volt... istenfia, aki zengő és nagy lélekkel sugárzott szét...” És kaotikus ködét fenntartásokkal tudja látni, de elsősorban lélegzi. „Egy egész boldog világ...” Aztán a kötetben következő cikk szintén a külső-belső fejlődés rajza, ám a tárgy már Osvát Ernő. És a Nyugat. Az atmoszférát megint egyéni életmozzanattal teremti meg: a Hét krajcár „keletkezéstörténetének” külső körülményeiről számol be. És ahogy a kezdő író reménytelenségét és fellendülését ábrázolja Osvát Ernő portréját rajzolja meg. Osvát a cél, de a cél visszahat az eszközökre, ezek gazdagodnak. Mert cél is, eszköz is (szerkesztő is, író is) része valaminek, részese. „A Nyugat , korszak.” Alkotója Móricz is azután; olyan ember írja tanulmányait, aki korszak-alkotónak tudhatja magát. Ám ez csak a művész csekély biztosítója; valami sose-független sose-nyugalom szükséges eleme. Nem módosít az érzékenységen. Az örök kísérletre híváson.„Az életemről szóljak? Hajóztam, holmikat hordtam, kincseket garmadáztam”, mondja a Vallomásban, s aztán, közvetlenül ezután: „Ady Endre... Életem egyik legsúlyosabb s legdúsabb élménye ő...” Ady is - korszak. A természetes, kivédhetetlen pluralizmus példája Móricz. S nem is tagadja. Mintegy elviseli, amit mások irigyelhetnek tőle. Nagyon határozottan megvan a maga belső problémavilága. Valóban megoldásra váró dolgok. A külső adottságok közé tartozik az irodalomértő kutatás. A szolgálat.) Az idézett Ady-cikkben így ír mindjárt: „Magam, küzdve a bennem ki nem tisztult eszmékkel és akaratokkal, vele mint késszel találkoztam...” És „az élet igenlésének hallatlan varázsáéval. Milyen pontosan egzaltált ez a dolgozat: „Ady Endréből, a költőből... hallatlan s ezervoltos feszültségű idegerő árad, amely ha bekapcsolódik saját idegéletünkbe, akkor mindnyájunkból egy fokozott Ady Endrét csinál: innen az a boldog rajongás, amellyel Adyt az egész ifjúság szeretni tudja.” Novella és vizsgálat meghatározhatatlan választóvonalán mozog ez az írása is; a szubjektivitás