Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 2. szám - Bor Ambrus: Sergent Jules (elbeszélés)

kellett diktálni, hogy ki milyen pályát választ, és némelyek jogásznak, orvosnak, katonatisztnek készültek, némelyek bárónak, papnak, tanár­nak, patikusnak, államhivatalnoknak, ő fölállt és fölszegett állal be­mondta : tengerész! Akkoriban sokat és mohón olvasott, Pesti Hírlap-sárga regényt, Herczeg Ferencet, Mister Motót, Madame Bovaryt, A Monte Cristo grófját. Vajon olvasta-e Baudelaire versét, kérdezte tőlem L. Sándor, amikor Jules-ről beszélgettünk. L. Sándor szintén osztálytársa volt, neve kétszer fog a levelekben előfordulni, olvasta a két előfordulást is, az összes levelet is. Baudelaire Az utazásit ő, úgymond, csak 1952-ben olvasta, de akkor fennhangon, éjszaka, egyedül, némely versszakot vég­kimerülésig ismételve. Halál, vén kapitány, horgonyt fel, ütt az óra, Csak útra már. 1952-ben nem utazott, 1956-ban más verset olvasott, egy fel­tűnően hosszú mondatot, amely, úgymond, személyes felelősségére figyel­meztette, ezért akkor sem utazott. Később igen, szerény külföldi távol­ságokra. A légióról elsőre csak annyit, hogy a magyar hadseregben nem írtam volna alá 5 évet. Teljesen motorizálva vagyunk, ruházatunk príma, mondhatnám elegáns. Hiába, so­hase bírtam a toprongyot! A kaja szállodai színvonalú. Itt a világ legjobb szak­emberei verődnek össze minden foglalkozási ágból, a konyhákon hivatásos szaká­csok főznek. Jobban élek, mint egy óhazai képviselő. A hely, ahol most vagyok, kissé kellemetlen. Kis fészek az Isten háta mögött, az erdő közepén. Csupa bennszülött. Alapelv: mind gyanús. Elvileg egy tanfolyamon veszek részt, de gyakorlatilag elég sokat kell a bennszülöttekkel foglalkoznunk. Színvonalas életforma ez, öregfiú, de nincs ingyen. Kéthetente jön egy konvoj a postával, cigarettával, itallal stb. Újság simán, európai nő itt még nem járt. Minden második héten megszemléli az alakulatot az ezred-segédtiszt. Sasorrú, sovány férfi, vérbeli katona. Nem is tudom, hány százezer frank vérdíjat tűztek ki a fejére a partizánbandák. Azért a fejére, mert itt az a divat, hogy levágják a palik fejét. Légiós nem is esik fogságba, az utolsó golyóig harcol, az utolsóval elegánsan főbe lövi magát. A Légió jelszava: „Honneur - Fidélité”, amiből az első, a tisztesség, úri szempont. Ad magára az ember, nem fejezteti le magát. A brigádom létszáma különben eléggé leolvadt tíz hónap alatt, a bandaharc nem leányálom, a bújkáló japánok se tréfálnak, a banditák se. No, de ismersz, öregfiú. Tay Minh, 1946. december 15. Ha a térképre nézel, Indochine következő tartomá­nyait látod: Cochinchine. Köztársaság, lakossága annamita. Termékeny föld, belterjes gaz­dálkodás, élénk kereskedelem. A bennszülöttek termetre alacsonyak, véznák, primi­tívek, állítólag volt történelmük is, de nem látszik rajtuk. Alattomos, ellenséges banda; ha fölényben van, vérengző. Szerencsénkre gyáva. Tőlünk, légiósoktól fan­tasztikusan félnek az annamiták. Üzletileg kapzsik és szemtelenek. Cambodge: Királyság, egy fiatal, elgáns királlyal, aki fehér tengerész-egyen­ruhában szeret járni. Népe úgy él, mint a kongónégerek. Erősebb fajta az annamitá­­nál. A népviselet egy rongy a derékon, a gyerekeken semmi. Nagy tömegek élnek cölöpházakban a Mekongon, csónakon közlekednek. Ezekkel viszonylag kevés a baj, több van a Cambodge-ban maradt japánokkal.

Next