Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 2. szám - Ottlik Géza: Próza (I. rész)
ségével - amit senki más professzor meg nem tett volna. De itt is megvédtük egymást, telefonáltak értem, ha a jóindulatú tanársegédje tüntetően kirakta az óra előtt a nagy katalógust, vagy jelentkezett valaki helyettem egyszerűen (és vakmerően). Már az Új Nemzedékhez is roppant nagy teketóriával vettek fel fizetés nélküli „slapaj”nak. Szerkesztőnél, főszerkesztőnél, kiadónál, vezérigazgatónál kellett előszobáznom sorra. Aztán, amikor végleg lemondtam a szerkesztőségekről, 1933 őszén, egyszerre bevettek egy harmadikba. Csinálok én nektek bridzs-rovatot, Jancsi - mondtam, mert hirtelen ez a fura ötletem támadt. - Jó - mondta Bókay. - Mindig szerdára hozza be - szólt közbe most Terike, a szerkesztőségi titkárnő. - Hat-hét flekk legyen, írja rá, hogy 20 c. Semmi mást. Ez volt a Budapesti Hírlap. Úgy értem, hogy ilyen volt. Mindenki csak BH-nak hívta. Júlia munkatársa, zenekritikusa volt a BH-nak is, meg a 8 órai Újságnak is, hasonlóan Hevesi Andráshoz. Hogy az egyik kormánylap volt, a másik ellenzéki, senkit a világon nem érdekelt. Nagyon szerettem Júliát, aki nálam sokkal idősebb volt (és a nővérem), s már ősidők óta feljártam vele a redakcióba, koncert előtt, színház után, akármikor, mert ott soha senkit nem zavartam. Senki nem dolgozott, talán Móricz Miklóst, a komoly közgazdászt, Móricz Zsigmond öccsét kivéve. „Rejtély, mondták, de addig sétálnak a munkatársak, amíg megjelenik a lap.” A BH szerkesztőségének megfoghatatlan jó hangulatát, különös varázsát mások, kívülállók is érezték és megerősítették. Számomra csak Júlia „redakciója” volt, álmomban sem gondoltam rá úgy, hogy ez is egy napilap és ez is újságírás. Most ők is kaptak egy vasárnapi irodalmi mellékletet, ami a többi nagy reggeli lapnak, versenytársaknak, már előbb megvolt. Ennek volt, egyelőre, 20 ciceró a hasábszélessége. Vittem szerdán a bridzs-rovatot, rajta, hogy 20 cic. Tériké átvette bal kézzel, betette jobb kézzel a nyomdába menő kéziratokhoz. „Talán még kellene egy flekk”, mondta bizonytalanul. - Á, elég lesz - mondta a segédszerkesztő. - Legfeljebb mehet durcischusszal - tette hozzá, és rám nézett, azt hittem, kérdőn. „Persze, mehet dursusszal” - egyeztem bele készséggel. Tériké felnézett rám: „Tudja maga, mi az a durchschuss?” - Fogalmam sincs - feleltem kissé zavartan. - Akkor máris kész újságíró! Tizenöt pengőt kaptam a rovatért minden héten. Százötvenből már meg lehetett élni akkoriban. Nemsokára felemelték húszra, mert a rovat népszerű lett, sok levél jött hetente, szerették. Péntekenként be kellett járnom a nyomdába tördelni. Ezt meg én szerettem. A mettőrömmel, György úrral hamar összebarátkoztunk. Megtanultam én is olvasni a harántfekvő, még festékezetlen, csillogó ólomsorokat. Megtanultam a címbetűfajtákat, nagyságokat, családokat. Szerettem a kéziszedők kívánatos, nem egyforma farekeszeit. Cukorspárgával kötöztük szorosra a hasábokat, az oldalt. György úr mester volt és művész, artizán. Ha az ábrák úgy estek, hogy elcsúnyították a tükröt, rázta a fejét, s neki kellett állnunk, csinálni valamit vele, még ha késő este is lett közben. Belejöttem ebbe is, s már a kéziratomban kiszámítottam előre, hová essenek majd az ábrák a két hasábon, ne egymás mellé banális szimmetriával, hanem szellősen, kellemesen - ha kellett, a szöveg rovására is. Jött a tavasz, s egy csütörtöki napon késő éjjel azt mondja valaki a szerkesztőségben: „Ma kezdődött Bécsben a bridzs Európa-bajnokság. A mieink máris kikaptak a hollandoktól”. - Az még csak a félidő volt, - feleltem. - Megnyerjük a bajnokságot. Bókay, a főszerkesztő, felfigyelt. - Mi? Hát akkor eredt ki tudósítani a lapot. Terikém! így aztán alig pár órával később, másnap hajnalban, s életemben először repülőgépen szálltam Bécs felé, mint „saját kiküldött tudósítónk”. Fényképes, németnyelvű igazolványt