Kortárs, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 2. szám - Ottlik Géza: Próza (I. rész)

ez nem ugyanaz, a mondatok tartalma, mint a mondat. Talán épp ezt kellett volna megírni róla akkor, hogy a stílusa elkápráztatott, vagyis az írni tudása, s talán ez egyben a mondani­valója is, nem pedig a sok okos gondolata, sem a híres és nagyon eredetinek látszó „action gratuite”-je, ami lepergett rólam, mint egy elég közepes pesti vicc. Minden rajongásom mel­lett, a cikkecskémben, azt hiszem, hiányoltam az érzelmi összetevőket, szomorúnak talál­tam a hitetlenségét, ami nem pótolta számomra a regény emocionális tartalmát. Könyvkritikát később is inkább csak külön felszólításra írtam - mint a svájci Ramuz-ről a Nyugatban, Babits buzdítására, vagy Grandpierre-ről Rónay kívánságára az induló folyó­iratukban -, inkább tárcát, krokit, humoreszket próbáltam elsütni a BH mellékletében. Az igen kevés ilyen, névvel vagy álnévvel megjelent írásom közül ezt az itt következő Elha­gyott hősnőt eltettem magamnak, talán éppen azért, mert rögtön gondoltam, hogy a monda­tait nem fogom betéve tudni negyvenkét év múlva. (Egy mondatára mégis emlékeztem évek­kel később, és elloptam magamtól.) A tárca példája mindjárt az író sokszor kényszerű tapintatlanságának. A benne szereplő Melittát és Pistát még csak elkereszteltem valamennyire más névre, mint ahogy hívták őket, de Emillel és Emmivel magával, nem boldogultam. A tizenkilenc éves korombeli kedves barátaimat, akikről nagyjából mintázódtak, szintén így hívták. Többször is nekivágtam a történetnek megváltoztatott nevekkel, de akár Elemérnek és Elzának, akár Hugónak és Hannának hívtam őket, egyszerűen nem bírtam folytatni az elbeszélést. És a csalás sem volt megoldás: megírni Emillel és Emmivel, s ha kész, a kéziratban megváltoztatni a nevüket: ennek már a terve, ez a sötét gondolat is megbénított. Azóta sokszor, regényben vagy itt is, a bátor következetlenség megoldását választom. Van akinek meghagyom a valódi nevét, van, akiét megváltoztatom­­ (ahogy például Palinak sem Czakó volt a vezetékneve). És kicsoda az elbeszélő első személy? Gyerekkorunkban volt egy csali­ versikénk. Én vagyok én, te vagy te. Ki a szamár, én vagy te? „Te!” - felelte, aki gyanútlan volt. „Hát az te vagy. Mondtam, hogy te vagy te!” - „Hát akkor én!” - „Az már igaz!” - nevettek. Az is te voltál. Talán a fenti két sort kellene odatenni jeligének az első személyben írott művek elé... ( Folytatjuk) A tornyok városa

Next