Kortárs, 1980. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1980 / 10. szám - KRITIKA-TANULMÁNY - Rónay László: Lengyel Balázs: Közelképek
mázza meg. Nem szándékolt visszavonulást látunk ebben a vitastílusban, hanem éppen azt a célzatosságot, amellyel a költő-esszéíró általános igazságok megközelítésére törekszik, a negatívumokat nem az egyes jelenség szintjén, hanem tendenciájukban vitatja és veti el. Simon István lírájáról szólva megint csak provokatív a címként megfogalmazott kérdés: Korszerű-e a harmónia? Mit érnénk vele, ha a „morális, világnézeti vagy egyéb görcsökben fetrengő költőket” név szerint is megnevezné? Benjámin Simon lírájában és az őt megkérdőjelező, a vele szemben álló nézetekben általánossá vált jelenségre hívta fel a figyelmet - szavai öt évvel Simon halála után is meggondolandóak hiányozna, hiányzik költészetünk palettájáról a Simonéhoz hasonló, életigenlő, szépet, jót meglátó, versbe foglaló harmónia. Nem lehet véletlen, hogy a Zelk Zoltán hatvanadik születésnapjára írott köszöntő is „az öröm jogáért” emeli fel szavát, és Csanádi Imrében is a „gazdag, sokszínű világot, minden lényegbelit, minden emberit befogadó” költészet megteremtőjét ünnepli. Talán az egy Illyés Gyulán kívül, akit méltán illet meg „a magyar irodalom első széke”, jellemző, hogy Benjámin írásaiban olyan pályatársak szerepelnek, akik későn vagy máig sem kapták meg a rangjukhoz, tehetségükhöz méltó elismerést. Ha valami aktualitását vesztette ebben a kötetben, az éppen a Zelk Zoltán és Csanádi Imre elismerését, pályájuk kiteljesedését sürgető két írás, hiszen mindkettőjük felfelé ívelő évtizedének ismeretében nyugodtan mondhatjuk, Benjámin idejekorán megszólaló biztatása nem volt pusztába kiáltott szó. Annál sajnálatosabb, hogy közvetlen kor- és pályatársai érdekében Benjámin is szinte hiába hallatta szavát. A munkásköltők csoportjára gondolunk, akiknek kétségkívül Benjámin László volt a legeredetibb tehetségű és ennek megfelelően legnagyobb magasságokat meghódító alakja, és aki el nem múló hűséggel éleszti a hajdani bajtársak, munkástársak emlékének ki-kialvó parazsát. Az írói listák átrendeződéséről, a divatok és ellendivatok hatásáról éppen Benjámin elmélkedik, meggondolkodtató felelősséggel az Új Tükör egyik interjúsorozatát összefoglalva. És ehhez kapcsolódva itt is ki kell emelnünk a lapnak ezt a rovatát - a szubjektív hangú, de közösségi érdekeket hordozó belső vezércikk hasábjait -, amelynek színvonalát Benjámin László esszéinek közlése is biztosítja. A kötet utolsó részében olyan kínzó kérdésekre keresi Benjámin a választ, mint az irodalom és a közönség viszonya, a munkásművelődés és a szocialista kultúra kérdései. A „kinek írunk?” problémájával nemcsak az írói alkotómunka belterjes titkait feszegeti, hanem történeti távlatból próbálja meg felmérni azokat az okokat, amelyek a költő és közönsége eltávolodásához vezethetnek. Költőnek és kultúrpolitikusnak egyaránt megszívlelendő feladatokat körvonalaz itt Benjámin, érvei bizonyításául ifjúkori élményeit hozza fel, igazolva, hogy a munkásember és a költő tapasztalata közös cél érdekében hoz előremutató eredményeket. A hozzá vezető utat pedig - miként ars poeticájából már szállóigévé vált - „nyílt szóval, fedetlen arccal” kell végigjárni. (Magvető Könyvkiadó.) NÉMETH S. KATALIN Lengyel Balázs: Közelképek „Ahhoz, hogy valaki irányító kritikai igénnyel felléphessen, mindig kell egy alkalmas irodalmi közhelyzet, kritikusra váró, kritikust igénylő szituáció.” Bajza Józsefről szólva fogalmazza meg ezt a gondolatot Lengyel Balázs, és aligha járunk messze az igazságtól, ha érvényét az ő pályakezdésének körülményeire, meghatározó ideáljaira is kiterjesztjük. Az Újhold programadójaként kezdte pályáját, s első könyve, A mai magyar líra (1948) sokat elárult ízléséről, fogékonyságáról, az irodalom legfontosabbnak érzett jelenségeivel kapcsolatos nézeteiről. (A teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy fiatalkori művének eszményeit Lengyel Balázs ma már aligha érzi mindenestől a magáéinak, s elsősorban a körülményekben kell keresnünk a magyarázatát, hogy e futó kézzel felvázolt összefoglalás mégis 1657