Kortárs, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 3. szám - FÓRUM - Radó György: A svájci "rokonság"
RADÓ GYÖRGY A svájci „rokonság” Olvasom a múlt évi novemberi Kortársban Kunszabó Ferenc cikkét a „svájci hunokról”, és viszket a tollam, muszáj írnom, hozzászólnom, dicsérnem, vitáznom vele, kiegészítenem és kiigazítanom, hiszen éppen legutóbb, ősz idején jártunk feleségemmel ott, az Amniviers völgyben határozott feladattal: a hunok, azaz pontosabban a hunkeresők nyomán. A Rhone felső szakaszán, gleccserszülője és a Genfi tó közt, melyen átfolyik, a folyó két irdatlanul magas, hófödte hegylánc közt tör utat nyugat felé, gyarapodva azokkal a gyors vizekkel, melyek két oldalról ugyancsak gleccserekből eredve, a havasok hátába hasítottak keskeny, mély, meredek szurdokokat. E vizek egyike a Navizance, délről észak felé zúdul alá és Sierre városánál ömlik a Rhône-ba. Hogy két szédítően meredek part oldalában, már a felhők magasságában miért állnak már sok évszázad óta falvak, és lent a völgyben ugyancsak sok évszázadon át, a százhúsz év előtti folyamszabályozásig is miért laktak emberek, holott a folyó a szeszélyes áradások folytán gyakran váratlanul kiáradt, és huzamosan is fertőzéses mocsárvidékké vált, tehát hogy miért nem költöztek odébb, barátságosabb környezetbe az ottlakók - ezt most ne feszegessük, hiszen ugyanígy kérdezhetnék, hogy miért nem hagyták el, hanem építették inkább újra lakóik a földrengés fenyegette Taskentet, Managuát, Szkopjét, s miért nem költöznek el a tűzhányók lávától veszélyes környékéről az oda valósiak... A régi otthon e visszatartó ereje s hagyományok hatalma teszi regényessé, sőt rejtélyessé a Navizance fölött a hegyfalba tapadó falvakat. Ez az Anniviers völgy. Tanulmányútjaink egyik központjából, Lausanne-ból másfél óra alatt visz el a vonat Sierreig (ezalatt végigszáguldunk a Genfi tó fele hosszán, majd a Rhône-nal együtt, de folyásával szemben hatolunk be a magas hegyek közé s Martignynál éles fordulatot véve érjük a Valais kanton fővárosát, Siont, majd utána Sierre-t (Svájcban kicsik a tájváltoztató távolságok, gyorsak és pontosak a ragyogó vonatok), Sierre-ben pedig a közlekedési hálózathoz szervesen hozzátartozó postaautóbuszra szállunk. A közeli Chippisig még a folyóvölgyben haladunk, de ott nekimegyünk a hegynek. Szinte szétváló sziklák közt osonunk be a keskeny szurdokba, kétoldalt szinte összeér fölöttünk a fal, míg,az oldalába vágott keskeny aszfaltút meredeken emelkedve kanyarodva, olykor hihetetlen szerpentinekben simul a szeszélyes sziklaoldalakhoz, így kúszik egyre feljebb. A hajtűkanyarok előtt a múltban találjuk magunkat: buszunk a postakocsik kürtjelzésével figyelmezteti közeledtünkre a kanyar túlsó oldalán esetleg felénk tartó járművet. A jelenbe más hang zökkent vissza: egyik női utastársunk nyakán nem kis kendő az, amit eddig annak véltünk, hanem kedves zöldsárga papagája simul a tarkójához, s e madár az, amely a postakürttel konkurrálva, éles sikoltozással vesz tudomásul minden egyes hajtűkanyart. Szerencsére magára vonja feleségem figyelmét, aki nem éppen a legrajongóbb híve a szerpentineknek és egyéb hegyi kanyaroknak. Vissole-ban szállunk ki, 1260 méter tengerszínt feletti magasságban az 534 méter magasan fekvő Sierre felett. 35 perc alatt tettük meg alig 17 kilométer hosszú úton a mintegy 600 méteres