Kortárs, 1982. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
1982 / 12. szám - Jókai Anna: Az ifjú halász és a tó (elbeszélés)
Sürgés-forgás. Pici, pontos cselekvések. A tó? A tó tehetetlen. De nem szíves. A tó a gyorsúszókat szereti. Megveti a pancsolókat, a mocsoktól fél, felbőrzik. A tó, ha akar, ad. De a kisszerű fosztogatókat nem érti. A tó édesvizű, nem mar a húsba, és nem is illuzionista, mint a tenger: nem ígéri sem a határtalant, sem a végtelent. Azért ő is kápráztat egy kicsit. Ritka hajnalon és ritka alkonyatkor a naptól és a naphoz gyöngyös sugárhidat vezet. Várja az első gyalogost, aki nekiindul a parttól a fénynek, meztelen talppal. De csak a szörfök kiképzett anyagéle szabdalja keresztbe a gonddal vetített utat. Mi hát a kárpótlás? A vihar. A tó nagy alakítása. Megszánja az orkán, a villám, az eső, rendezőnek elszegődik. A tó sóvárog a viharra. Kínjában köpi a kénsárga-füstszürke iszapot. Hiszen mindenki játszhat a testével, paskolja kénye-kedve szerint, s az ő válasza csak egyegy fodor, loccsintás, nyújtózás a szegélyig. A rikoltásra susogva felel. A viharban végre ugrik. A viharban végre hördül. A hullámizom megfeszül, domborodik, határt nem tisztel. És táncoltat ám, gyilkol is, néha balekot, de inkább a pofátlan pimaszra vadászik, aki csak a roppant tengert féli, hetykén hirdetve: a tó nem veszélyes. Egy tóban nem történhet tragédia. Pedig az elem ugyanaz. És ugyanaz a fulladás keserve. De most nincs a tónak esélye. Közepes vihar utáni, elsimító nyájasság van éppen. A szél szeszélyes, jobbról is, balról is ad néhány apró pofonkát, egymásnak löki, majd szétszakítja a híg fellegeket. Mintha a nap rohanna, percenként vált a fény és az árnyék. Nem komoly. A pecások - kényszerű szünet után - ellepik a betonperemet. Bágyadt hallalik, téveteg üdvözlések. Van, aki védekezik: guta ellen kalappal, szúnyog és egyéb vérszívók elől pedig nyakig zárt a tréningruha. Gumicsizma a csónakosoknak, ők egy kissé beljebb lavíroznak. De a többség dacol: kisgatya, lobogó haj vagy hámló kobak, így az egészség, ez a sport! A szenvedély egységesít. Legföljebb a módszert vitatják: melyik az üdvözítő. Persze, a fiatalabbak újítanak: egy lógatja a botot, a társaság körülüli, kibicel, biztat, s úgy érzi, ezáltal részesedik. Füttyögetnek, ha csöpp a hal, mutogatnak, ha nagyobb. De az öreg pecások nem szeretik ezt a zsákmányt megnézni. Talán azért, mert emlékeznek. Talán azért, mert felejtettek. Talán azért, mert a csoport puszta heccből kipöccinti vödrükből a fogást és nevet: - Bátyám, hol itt a hal? Egyikük-másikuk meg nem törődik se fotóssal, se mérleggel, odanéz, majd tárgyilagos-fanyarul azt mondja: - Szomszéd úr, dobja vissza! De hát a heccelődésnek is megvan már a kialakult szertartása. Végül is nem borzol mélyen, se vizet, se lelket. A viharkabátos még élvezi is. Megérti. A viharkabátos, ha hideg, ha meleg az idő, a fakult kelléket sose hagyja otthon. Ha nem kíván köszönni, a csuklyát az arcába húzza. Ha izzad, összehajtja, s maga alá begyűri. Ez a kabát sokat szolgált. A gazdája csak a minimális kötelezőt. Régi pecás: mindenki ismeri a parton. Van némi tekintélye: egyszer valóban kifogta a hitelesített rekordot. Azóta nemigen érdekli, mi fityeg a madzag végén. Csak ül a kövén, azt hinnéd, szolidáris a halakkal. De a jelenség még az edzett viharkabátost is meghökkentette. A csörtetésre kapta az arcát hátra. Egy ifjú közeledett, nem a kitaposott ösvényen, nem is a füvön, hanem toronyiránt, át a hulladékkal, kupakkal és rozsdás pléhhengerekkel szennyezett csalánon.