Kortárs, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-6. szám)
1983 / 3. szám - KRITIKA-PRÓZA - Laczkó András: Jókai Anna: Jákob lajtorjája
nyíltan a szemébe vágja, hogy őt zsidó orvos nem gyógyíthatja. Klausst, bár nagyon megrázza az eset, szilárdan vallja. . .nincs egy másik haza, nincs egy másik szocializmus, ezzel kell küszködnünk, ezt kell jobbá tennünk”. Klauss érzi „a költő szavainak szörnyű súlyát, itt élned s halnod kell. Tegyük a hangsúlyt az első igére, itt élned kell”, így szuggerálja a regény a maga elbeszélő síkjain át a kiküzdött szerzői mondandót, a dr. Klaussok igazságát. Az ember megmenthető. Csak bíznunk kell benne s teljesítenünk kell a számunkra kijelölt helyen a számunkra rendelt napi feladatot. Jelzi ezzel Molnár Géza könyve, hogy nemcsak a dezillúzió felé vitt a „fényes szellő”-s nemzedék útja, de a Dr. Krausshoz hasonló sorsok meglátásához és vállalásához is. Egy generáció eljutott a maga életútján az elmélyült, gondolkodó magatartásig. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) KONCZ EDIT Jókai Anna: Jákob lajtorjája Örök téma: a szerelem mindenható! Kételkedő korunk azonban nem hisz a változtathatatlanban, s nap nap után példáit teremti annak, hogy a szerelem is legyőzhető. Sőt, kifacsarható, megalázható, eldobható. Ha..., ha a körülmények olyanok és a partnerek csak öntörvényeikre hagyatkoznak. A körülményeket némileg tágabban értelmezve abba a problémakörbe érünk, ami Jókai Annát leginkább foglalkoztatta: az egyén és a sors viszonyulása az érzelmek tükrében. Ez az alap már eleve sejteti, hogy olyan jelenség leírására, kibontására vállalkozott, ami rejtett szálakon át kapcsolódik a görög tragédiák végzetszerűségéhez. Ehhez mérhető hőst kellett teremtenie, akinek jellemzője az öntörvényűség, keresi a múlhatatlant, az életcélt, az ideát, aki gyöngéd, de nem gyönge, szenvedélyes, de nem rabja a szenvedélynek, „s „a csak látszatra törékeny Antigonék lelkét hordja”. Végzetszerűség egy férfi és egy nő találkozásában mindig van, fellelhető egy olyan pont, amelyik szinte mítoszi magasságokba képes repíteni vagy infernot mélységekbe taszítani. A Jákob lajtorjájában ez a pont a korábbi életút tehertétele, illetve az ebből következő érzékeny „méricskélés”. A házas férfi (Kazakovits Kornél színművész) és az elvált asszony (Kantár Hajnal jogász) szinte kényszerül arra, hogy korábbi társuk mellé állítsák egymást. Miért, kérdezhetjük kívülről, miért kikerülhetetlen az összemérés és az abból óhatatlanul következő feszültség? A regény a miérttel nem foglalkozik, mint tényt említi a bajt, ahogy a sorsdrámákban már megszoktuk. Ebből következően az írónőt a sorsképletre épülő folyamat leírása foglalkoztatta. Hogy mekkora a szakító szilárdsága és rugalmassága az érzelmi feltöltődésnek? S az, hogy a nagy, a látszólag mindent átalakító, módosulásra kész szerelemből milyen lelki katalizátorokon át lesz gyűlölet. Az ellentétek átcsapását elfogadja tudatunk, de az ésszerű magyarázatot mégis kívánja, s most Jókai Annától azt kaptuk meg. A mindennapok (és ünnepek) világában vette észre azokat a sebző éleket, amelyek végül is elkerülhetetlenné teszik a robbanást. A karácsony mindenkiben úgy jelenik meg, mint a szeretet, a béke, a megbocsájtás ünnepe. Kitűnő felismeréssel mutatja meg Jókai Anna, hogy a könyv hősnője mégis ekkor kap olyan szúrásokat, amelyek felborítják egyensúlyát, megbontják az értelem és az érzelem harmóniáját. Hogy a személyiség két tartománya közül melyiknek lesz primátusa, az sok mindentől függ. Első pillantásra ezt látjuk a regény lapjain is, de alaposabban utánagondolva kiderül, hogy az írónőt az érzelmi lény érdekelte jobban. A hősnőről ilyen értelemben rajzolt teljes képet. Jellemző sorok a regényben azok, amelyekben arról meditál, hogy mindenkit meg lehet érteni, de elviselni már sokkal nehezebb. Az egyéniségnek viszont nemcsak felfogni, viselnie is kell a kínt, a belső fájdalmat. Az ügyésznő sorsa példázza, hogy ez mennyivel nagyobb tehertétel. 471