Kortárs, 1983. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)

1983 / 9. szám - KRITIKA-SZEMLE - Rónay László: Lengyel Péter: Rondó

csupán a különböző olvasástípusok bemutatása. Azt is illusztrálja, hogy a történelem csapásait hogyan tudja feldolgozni, interiorizálni egy-egy társadalmi réteg. A szentképfestő özvegye érzelmes Jézus­ Magdolna históriát farag az eseményből. A kisiparos, miután mindent elvesztett, ami életének értelmet adhatott, morgolódó keserűséggel legalább vélt erkölcsi fölényét próbálja megmenteni, amikor gusztustalan kurvahistóriának minősíti az egészet. Végül a vidéki fél-értelmiségi elveszett jókais ábrándjait melengeti a legendában. Az ezzel párhuzamosított hatodik fejezet Bohuniczky bácsi bukását tartalmazza. Mint polgár­­mester találkozik Novotny elnökkel és mikor az rákérdez a városháza termeit elsötétítő nagy diófára, dadogva ugyan, de megpróbálja elmondani a fához fűződő történetet. (A város valódi történetét a legenda után.) A háború utolsó napjaiban katonaszökevényeket akasztottak rá, azután meg nyilasokat, akik közé ártatlanokat is besoroltak. Ez Bohuniczky nagy története, amelyet azonban magában sem tudott tisztázni, nemhogy a hatalom legfőbb képviselőjének tagoltan előad­ni. A válasz persze csak üdvtörténeti közhely lehet: soha többé nem lesz háború, a fát pedig vágják ki, mert nagyon sötétít, az energia pedig drága. (Mivel ez visszautalás, a párhuzamos negyedik fejezetből tudhatjuk, hogy a fát nem vágták ki, csak Bohuniczky bácsit.) Miután a nagy szembesülés a hős gyávasága miatt kudarcba fulladt, egy mozifilm képei közé keveredve sorakoznak azok a látomások, amelyeknek mozaikjaiból végül is összeáll a diófa hajdani igaz története. Bohuniczky bácsi mindent látott, meg is volt a véleménye, de nemhogy szólni nem mert, még az ablakot is bezárja, hogy megszabadulhasson a látványtól. A regénynek ez katarzis-gyanús pontja, hiszen most rémlik föl a magyar sors látomás-sorozata: „aztán jönnek sorban a számonkérők, akiket hadifog­ságba hurcoltak és bebörtönöztek, akiket elszakítottak a családjuktól, vagy mint a marhákat árulták idegen városok piacán, akiket kihajtottak a télbe, huzatos marhavagonokban tereltek Csehország felé, akiknek a többnapos utazás alatt lefagyott a lábuk, lefagyott a kezük, a csecsemők megfagytak az anyjuk hasában...” Ám Bohuniczky bácsi alkalmatlan a katarzisra: annak idején ha nem is üvöltött együtt a farkasokkal, de együtt bégetett a birkákkal, most pedig az infarktusba menekül. Az ő nemzedéke eljátszotta minden esélyét. És EL nemzedéke? Ha becsületes, nincs mit kezdenie a nemzeti jellemről, történelmi haladásról, vagy a keresztény erkölcsről örökölt vagy végletesen eltorzult képzetekkel. Egy dolgot azonban tehet. Kimondja az igazat. Mint ahogy a hős a regény végén, újságfényképészként csak olyan fotók készítésére hajlandó, amelyek nem ábrázolnak semmit, amit szimbolikusan is lehet magyarázni. Azt is tudja, hogy ez kevés. De pillanatnyilag, ha nem gyáva, mást nem tehet. (Madách Könyvkiadó.) SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Lengyel Péter: Rondó Ha Lengyel Péter írásainak, regényeinek és elbeszéléseinek világát egyetlen központi mag köré vonnánk, alighanem ezeknek nemzedéki jellege mutatkoznék meg a legerősebben. Az irodalom történetének mindenkor természetes és vonzó sajátossága volt s marad, hogy benne különféle generációk követik egymást, amelyek vagy türelmetlen szenvedéllyel igyekeznek elmetszeni azokat a szálakat, melyek elődeikhez kötötték őket, vagy épp ellenkezően: a lehetséges folytonosságnak összekapcsolódási pontjait próbálják meglelni. Lengyel Péter ez utóbbi csoportba sorolható, ám írásainak az ad különös és egyéni varázst, hogy bennük többnyire olyan életformát ábrázol, mely teljesen új ideálokat keres magának, mindezt azonban oly módon teszi, amely erősen kötődik a magyar regényírás huszadik századi hagyományaihoz, mindenekelőtt talán Ottlik Gézához, kinek hatását Lengyel Péter nemzedékének több nagytehetségű tagja tudva s akarva nem is akarja kikerülni. A Rondó kulcsfontosságú és önvallomás érvényű írásának nevezhetjük e vonatkozásban 1501

Next