Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 7. szám - Cseres Tibor: A Foksányi-szoros (regény, II. rész)
Török (és mellesleg: angol) nyelvtudásomat Vámbéry Ármin alapozta meg a pesti egyetemen, és a sánta professzor nemcsak a magas török stílre oktatott, hanem szerét ejtette, hogy az utcai, alacsonyrendű beszéd fordulataira is megtanítson. Ezért hát magabiztos, emelt fővel s megemelt csomagokkal szálltam le a török székváros indóházának talajára. Alkalmam sem jutott, hogy hordárt szerezzek, s afelől töprengjek, merre induljak szállást keresni - a hotelügynökök népes és csábító beszédű rajai leptek el bennünket, érkezőket, belőlük énreám is jutott vagy négy piócamód viselkedő alak, egy-egy csomagomat megragadva. Határoznom illett, melyiket választom. A negyedik, talán a leggyámoltalanabb fickóra mutattam, mert kalpagján körbefutó aranybetűkkel ezt olvashattam: Hotel Magyar Korona. A többiek káromkodva tágultak. Az én emberem egy hitvány, kétkerekű járműre rakta csomagjaimat, s intett, ülnék föl én is, de én látván, hogy maga fogja húzni-vonni a szállítmányt, intettem, s mondtam is magyarul, majd csak gyalogosan. Észrevettem, intésemből értett, nem szavamból. Csak menet közben néztem meg őt tüzetesen: sötét arcú, vallásos zsidóembernek láttam, s hogy az utcai török társalgással próbálkoztam, rendre válaszolgatott. A Magyar Korona ódon, rozoga és piszkos hotelnek mutatkozott, kiderült, targoncásom maga a tulajdonos, s felesége egy igen-igen slampos, görögdinnye alkatú asszonyság az ő jobbkeze, s a szakács és főszakács egyszemélyben. Egyetlen érdeme (s a szálloda címének oka is) az lehetett, hogy néhány töredezett magyar mondattal ki tudta fejezni örömét érkezésem fölött, mert ő nyomban látta magyar voltomat. Nyilván nem az első voltam, ki a hangzatos cím áldozata lettem. Siralmas szobát nyitottak számomra, csomagjaim otthagyva, más konyhán kívántam élem csillapítani. Tanulságul hadd iktassam ide ebbéli és egyéb kalandjait első napomnak. Lesétáltam az Aranyszarvval párhuzamosan futó galathai hosszú úton, ahol azonban nyomát sem találtam, amit kerestem korgó gyomromtól tzetvén, legalább egy cégért kutatva, mely vendéglátó helyre utalhat. Sehol ilyesmi. De észrevettem, hogy odébb faházikók állnak egymás mellett sűrűn, s az útra ásító deszkafaluk hiányzik, s emiatt mindenik épület belsejébe láthatni. Odabent több ölnyi hosszant tűzhelyek sorakoznak, ezekben 15-20 üst sötétlik, s e hatalmas, fedetlen edények alatt szorgalmas tűz lobog. Közelebb kerülve a szállongó sokféle illatból megállapítottam, hogy az üstökben különféle török és görög étkek motyognak. A tűzhely külső oldalán egy hosszú deszka futott, ezen sok-sok megsütött-megfőzött ürüfej halmozódott, kiálló fogait barátságosan a nézelődőre vicsorítva. Az étkezésre berendezett tágas főzőhelyiségben terített és csupasz asztalok mellett muzulmánok, görögök és örmények falták sáska-mozdulatokkal az elébük tálalt húsokat s egyebeket. Elbámultam a terjedelmes étkező-konyhában uralkodó tisztaságon. Hoszszan nézelődhettem, mert a lokanda (korcsma) csodcsukra (pincére) hivogató kézmozdulattal beinvitált. Besétáltam, s egy üres asztalhoz ülve csorbát rendeltem. A csodcsuk pillanatok alatt ott termett a párolgó bablevessel, s egy kannával másik kezében. Elkényelmesedve a közeli jóllakás előlegétől, míg az utcára fordítottam arcom egy pillanatra, a kannából az én emberem annyi olajat zuhintott levesembe.