Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 8. szám - Cseres Tibor: A Foksányi-szoros (regény, III. rész)
dó garanciák visszautasításában. A Porta nem engedett a keresztény Európa egyhangú kívánságának. Miután minden békés eszközt kimerítettünk, a Porta dölyfös nyakassága minket elhatározóbb tettekre térni kényszerít. Ezt önméltóságunk érzete parancsolólag kötelességünkké teszi. Elutasítása által a Porta minket abba a kényszerűségbe hajt, hogy fegyveres erőhöz folyamodjunk. Meggyőződve ügyünk igazságossága felől, s alázatosan bízva az isteni kegyelem segélyében, tudatjuk alattvalóinkkal, elérkezett a pillanat, melyet előre láttunk. Vitéz hadainknak, áldását kérve rájuk, ma kiadjuk a parancsot a török határ átlépésére.” Az orosz hadak még aznap (ha ugyan már nem egy nappal előbb) átkeltek a Pruth folyón. Ám teljes egy hónapig készülődtek a dunai átkelésre. Csutak Kálmántól tudtam, hogy Klapka haditervei szerint már a Dunánál kell feltartóztatni az orosz csapatokat, ezt a célt szolgálták a jobb parti sietős erődítések is. Horváth őrnagy még május tizedikén Gyurgyevóba kísértette a bukaresti és havaselvi magyarokat, de azok egyre fogyatkozó számban s már csak félfüllel figyeltek, megtetézve is, sovány ígéreteire - s mikor az első kozák járőrök felbukkantak a város körül, a további töprengést immár elvetve, szedték motyóikat a mi lehetséges önkénteseink, s otthonaikba takarodtak, beletörődve a valószínű román katonáskodásba. Gyurgyevót nem szállták meg ezek az orosz előőrsök, de az utakat, már csak jelenlétükkel is, ellenőrizték, s keleten és nyugaton is leereszkedtek itatni a Dunára. Mutatták magukat a túlsó parton valóknak, aztán alkonyattal eltűntek szállásukra valahová. A csónakátkelés lankadt, bár nem szűnt, mert akinek menekülnie kellett, az sietve Ruszcsukba evezett. Törökök sokan, s más egyebek között Horváth őrnagy is. A lovaglás rendszerint erőteljes nemi képzeteket ébreszt. Azt hinné a járatlan gyalogos, hogy ezek a képzetek hosszas, több napos lovaglás után elalusznak. Nem így van. Legalábbis velem nem így történt Ruszcsuktól Konstantinápolyig tartó utunkon. Míg útitársam, Horváth őrnagy, most már Lajos barátom, mexikói és Államok-beli harci élményeit részletezte és naponként ismételgette is, én Teodórával töltöttem az órákat, eggedetlen kitartással képzeletemben, megismételtem minden módozatát a szerelemnek, ami kettőnkkel megesett, s még olyan helyzetek és pozitúrák is beleindáztak felajzott lelkembe, amelyekre tizenhét hónapos közös életünkben nem volt szükség, vagy nem kínálkozott alkalom. A hosszú lovaglás testi és képzettársított vágykövetkezményei nem szűntek meg a török fővárosban sem, egyéb feladatok és kötelességek fogytán az a kényszerű parancs vette birtokba valómat, hogy Teodóra híján keressek (nagyon ideiglenesen) valaki mást, aki ha nem is hasonlít őreá, de mégis, valamely tulajdonsága által pótolhatja legalább testét, ha őt magát senki sem helyettesítheti. Kínzó vágyamról szót ejtettem Lajos barátomnak is. Nem bántam meg, ő maga, mondta, ittléte múlt alkalmakor szert tett az egyik galathai jobb lupanárban egy gusztusa szerint való nőre, s alig érkeztünk vissza, ő máris felkereste, mégpedig délután, amikor az itteni férfiak gyérebben látogatják eme házakat. Ha legközelebb megy, szívesen magával visz, s ha kedvem tartja, még azon a Szulejkán is megosztozhatunk, aki oly kedves őneki.