Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)
1984 / 10. szám - Cseres Tibor: A Foksányi-szoros (regény, V., befejező rész)
pokrócom alatt, s a szénába hiába fúrtam magam. Ha egy pillanatig gondoltam is rá, Alexandra kijő, s fölmelegít - az bizony kába vágyódás maradt, mert ő bizony savó-ingestül a család védelme alatt hált valahol a ház zsúfolt, hátsó kamarájában. Reggel, miután kezébe számoltuk a szállás meg a fzüstökre felajánlott orda árát, Aurél kalapot emelve búcsúzott tőlünk, barátságos mosollyal, de mosolygott s integetett a két nő is, anya s leánya. Kényelmes másfél órával elértük a granicsárok sorompóját. Vagy öten álltak ott az őrbódé mellett, de csak kettőnek lógott puska a vállán. Ma még láthatólag nem akadt vizsgálni-valójuk sorban kézbevették okmányainkat, s fontoskodva, sillabizálva, még az is, ki láthatólag írás- és olvasástudatlan volt. Bólogattak s csak jókora idő után szólították amonnan egy nagyobb épületből a parancsnokukat. Ez kapitányféle volt, előbb személyünket mustrálta szerte, csak azután kukkantott iratainkba, nevünket egyenként kiolvasva még egyszer megejtette azonosításunkat hangzó nevünkkel. Megcsóválta fejét. Papírjainkat fél kezébe fogva, kicsiny sorfalunk előtt tett néhány töprengő lépést, fel s alá, mint aki nehéz elhatározás előtt áll, pedig segíteni volna inkább kedve, mint ártani. Végül hatalmas sóhajjal kibökte: - Hiányzanak a pecsétek. - Miféle pecsétek? - kérdezte Ugrón a maga székelyes román akcentusával. - Hát a Jassi-beliek. Erre én, hogy tudja meg, bármi hangzik is el itt, valaki minden szót érteni fog: - Mért nem a bukaresti? - Mert ide Jassi-beli kell - felelt kissé vngnálódva. Eszembe jött, vagy tíz éve Bukarest a főváros. - Mért nem Bákó? Ott a megyeszékhely! Szelíden, de igen szigorúan kezembe nyomta mindhármunk dokumentumait. -Uram, értse meg, Jassiba kell menniök bélyegzőkért. Az öt katona láthatólag élvezte parancsnoka bölcs szigorát, s a mi nyomorult helyzetünket, mely saját tudatlanságunk következménye. Orbán súgta: - Ajánlj fel pénzt neki! Riadtan, szinte egyszerre tiltakoztunk: - Lehetetlen! De azért megkérdeztem: - Tud ön franciául? A kapitány románon kívül más nyelven nem értett. Ugrón intett. Kalapunkhoz nyúltunk, lóra szálltunk. Az első fordulónál visszanéztem. A hat katona úgy állt, s dermedt utánunk, mintha nem értenék, mi történik velünk. Vagy csupán nyugalmunk babonázta meg őket? Trucáék mindhárman honn voltak, s nemigen mutattak meglepődést, sőt inkább örömmel bólogattak valami előre várhatónak bekövetkeztén. Aurél csak ennyit mondott fejcsóválva: - Ej, ej... - s már mutatott is silány vendégszobájuk felé. Holott eszünkbe sem jutott fényes délelőtt megszállni, megszakítva Jassi felé vezető utunkat. De a szíves marasztalást nem volt szívünk elhárítani, hacsak egy rövid időre szólóan is.