Kortárs, 1985. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1985 / 10. szám - BÚCSÚ - Lengyel Balázs: A létezés sebesültje - Kálnoky László halálára
BÚCSÚ Kálnoky László is átkerült a másik partra, a Semmi „világába”, mellyel egy életen át viaskodott. Nagy költőinknek, négy évtizedes barátainknak egymást követő gyors távozása dermesztő. Pilinszky, Jékely és Rónay halála után - hogy távolabbi halott társaikat most ne említsem - immár alig valaki él abból a társas közösségből, amely a legnehezebb Lengyel Balázs A létezés sebesültje Kálnoky László halálára éveket, a lírára nézve is legrosszabbakat, a legteljesebb szolidaritásban állta ki. Akik immár irodalomtörténetileg is számon tartott rokon magatartással párhuzamos pályát futottak be. De hogy ne keverjem meg az olvasóban már kiformálódott kategóriákat: két költő-nemzedék tagjait egyesített ebben a szolidaritásban a külső nyomás, a hallgatást vállaló közös költő-sors: a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékét és az újholdasnak nevezett negyediket. Kálnoky a harmadikhoz tartozik, annak későn jelentkezett tagja. Amikor első kötete, Az árnyak kertje 1939-ben megjelent, társai (Weöres, Jékely, Vas, Radnóti) már legalább háromhárom kötetet mondhattak a magukénak. Magam - ha szabad itt e kivételes és lesújtó alkalommal személyes emlékeket idéznem - Az árnyak kertjét csak megismerkedésünk után, barátságunk kezdetén, 1945-ben olvastam el. De tudtam Kálnokyról a Magyar Csillagból és Örley, Ottlik és Vas elbeszéléseiből, s tudtam, hogy belügyminiszteri titkárként üldözöttek segítségére volt. Vagyishogy természetesen németellenes, antifasiszta. (Lásd az Egy modern zsarnokhoz [1939] és a Vas Istvánnak ajánlott, s 44-ben kelt, Baka utca című gyönyörű verset.) És csak féligazság van a szintén 44-ben írt Intermezzo megállapításában: Itt örök hazát védett az örök hős, családi címerem kardos, törökfős. Miért, hogy éppen bennem hallgatott el s szunnyad a sok, vérembe költözött ős? Mert talán mégsem szunnyadt, csak a századok múlása a formákat megváltoztatja. Kálnokyban mindig is maradt valami szelídséggel takart kemény és pengeéles. Valami meg nem hátráló harcra készség a szókimondásban. Az ő támadott „örök hazája” azonban magává a létezéssé tágult. Személyében is ott volt ő támadott. Mindez köztudomású, ha másból nem, hát a páratlan ifjúkori remeklésből, a Szanatóriumi elégiából és a tüdőoperáció tényeit csaknem 133