Kortárs, 1985. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)
1985 / 11. szám - KRITIKA-SZEMLE - Rónay László: Jókai Anna: Jöjjön Liliputba!
mas az egyértelműen irracionális mondandó érvényes tükrözésére. Hamvas regényének csődje tehát az irracionális tartalom és a racionális külső forma, a misztika és a realista polgári nagyregény inkompetenciájából fakadt. Ám e bukás nagyszabású és korszerű volt, szándékában, minőségében és méreteiben is zseniális, s így ez elsősorban mégiscsak irodalomtörténeti érdekű és értékű műhelye minden baja ellenére is a 20. századi regény klasszikusai között van. NAGY SZ. PÉTER JÓKAI ANNA: JÖJJÖN LILIPUTBA! Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985 Talányos és ironikus címet választott új elbeszéléskötetének Jókai Anna. Ahogy azonban előbbre haladunk a novellák olvasásában, egyre érzékletesebben és egyértelműbben bomlik ki jelentése: mindnyájan Liliputban élünk, kicsinyek és esendők vagyunk, s azok a nagy lehetőségek, melyeket minden ember birtokol, csak kevesebben fejlődhetnek ki igazán: kit jellemének torzulásai, kit a körülmények kényszerítenek arra, hogy kicsiny maradjon. Jókai Anna írásainak egyik legvonzóbb sajátja volt s maradt, hogy mindig időszerű jelenségeket mutatnak be; korunk írója szépítés és kertelés nélkül mondja ki e kor hibáit, mintha a negatív képekkel az volna a szándéka, hogy ki-ki igyekezzék ennek alapján meglelni a pozitív lehetőséget. Mert ez is ott rejlik mindegyik történetében, mint olyan adottság, mely valóra váltható, csak az eddigieknél tisztábban és emberibben kellene élnünk, s le kellene mondanunk azokról a sztereotípiákról, melyek zökkenőmentessé teszik ugyan létünket, ám egyben langyossá is, holott tudvalévő, „a langyosakat kiköpi az Úr”. Bármilyen témát választ is, a középpontban mindig felsejlik az erkölcsi választás lehetősége, s az, hogy hősei majdnem mindig a rosszabbat választják, nem az írói szándék okozata, inkább az emberi jellemé, az önzésé, mely Jókai Anna majdnem mindegyik alakjának életét megmérgezi és kisszerűvé teszi. A kötet legsúlyosabb, parabolikus értelmű írása a Vörös és vörös című kisregény, amely a címével nyilván tudatosan utal vissza Stendhal Vörös és feketédre. A hőse Szomjas Juli, tehetséges parasztlány, akiről a kezdet kezdetén megtudhatjuk, hogy — Julien Sereihez hasonlóan — „karrierre vágyott”. Legyünk egészen őszinték: ki nem vágyik arra? Vannak azonban és ők alkotják a többséget, akikből hiányzik Szomjas Juli félelmetes céltudatossága és alkalmazkodó képessége; belőlük lesznek a hétköznapi emberek. Aki azonban ilyen fogcsikorgató eltökéltséggel tudja megvalósítani célját, az előbb-utóbb el is éri azt. Ebben a kisregényben végül nem sikerül, de ez sem tragikus végkifejlet - hiszen „Liliputban” vagyunk, ahol nyilvánvalóan az összeütközések és következményeik sem olyan drámaiak, mint a romantikus nagyvilágban -, s egy üresen, folytatás nélkül maradt fejezetcím (A jövő) jelzi is, hogy ez a karriertörténet nyitott maradt, mert Szomjas Juli környezete annyira esendő, hogy a lány bármikor újra felkapaszkodhatik, s megvalósíthatja nagyratörő céljait. Ehhez tulajdonképpen nincs is másra szüksége, mint hogy szakítson azokkal a nosztalgiáival, melyek egy erkölcsösebb élet ideálképét vésték belé. A történet kezdetén ugyanis csak arra vágyott, hogy falusi környezetében sikerüljön felkapaszkodnia, s ezért elcsábítja kenyéradóját, a református lelkészt, aki belebetegszik e botlásába. Ez az élmény, melyet a lány könnyedén maga mögött hagy, mihelyt nagyobb lehetőségei ígérkeznek, mégis maradandónak bizonyul: egyelőre nem tudja elszakítani azokat a szálakat, melyek a lelkész szavait, gesztusait és intéseit idézték emlékezetébe. Reményi, a lelkész olvassa föl Julinak azt az apokrif imádságot, melynek mélyebb, az egész kisregény menetét és végkicsengését meghatározó jelentése van: „... Te tettél végtelenné engem. Ebben telik kedved. Ezt a törékeny edényt Te ürítetted ki újra, és Te töltöd meg mindig friss élettel. Ezt a kicsi nádsípot Te vitted hegyen-völgyön át magaddal, s belőle leheleted örökké új