Kortárs, 1995. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)

1995 / 7. szám - Szentkuthy Miklós: Ragúza (esszé)

, haza nem utaztam­ oda a „semmi”­, vissza a „minden csak itt” misztériumát éltem át, és az Idő és a Tér, mint két groteszk, buta múzsa vagy olajtalan mafla szűz, kizárva és elbocsátva ácsorognak a játékon kívül, egészen kívül. A szörnyű tömegű aloék a partokon, utakon, hegyoldalban, várkövek között. Okos, klasszikus virágzatok: egyrészt csupa kígyó, tenger alatti szivacs, olcsó szexuá­lis ornamentika mind, a trópusi zsúfoltság kacskaringós szobrai — de másrészt szür­kék, ólomszürkék, hadiszürkék, ködösek, hamuszerűek mind — s evvel a fagyottság­­gal, evvel a novemberes diszkrécióval tökéletesen egyensúlyozzák, mentik förtelmes vurstli-freudizmusukat. Mintha a várfal nyomná a hegyet, a földet, és eme prés alól serkennének ki, mint a húsdarálóból, ezek a telhetetlen tömegű nudlik. Szürke Dionüszosz. A pálmák. Hányan is voltak. Van a karcsú, magas törzs, fellövellve az égig, és csak a legtetején van kis lustán szétpukkanó lomb — alatta sárga, hervadt szakáll lóg lefelé, szinte előkészítve avar­ prelúdiumával a lomb fáradtságára. Ez a tiszta irány­pálma: maga a növekvés, az örök szár, az elvont „fölfelé”, azért is olyan aszott a lombja, azért is olyan eunuchszerűen pesszimista és rezignált a fanszőrzete vagy fangallérja; neki nincsenek biológiai ambíciói. A tropikusban több az absztrakt, mint a globe-trotterek és a vitalista mítosz-fournisseurök gondolják. Aztán a másik pálma, mely nem rakétázza magát oly hideg-magasra, hanem lej­jebb nyílik, rettentő ananásztörzs végén tolakvó legyezők. Olyan ez, mint az ember: ugyanaz a betegség, ugyanaz a szépség. A törzse és az ember hátgerince között semmi különbség. Az ember hátában is az egyik csigolya után jön fölötte a másik, és végül a legfelső csigolya beteg lesz, megnő, megdagad, csontrák, velőrák lesz az egész: ezt a csigolyarákot vagy csigolyaelefantiázist nevezzük a változatosság kedvéért kopo­nyának, és ennek a velőtúltengésnek a gennyét — szintén csakis a változatosság ked­véért a gondolatnak. Nos, ez a pálma ugyenezen betegségszisztéma szerint látszik élni: a legfelső lombok és kacsalábú legyezők csak véletlenül megnőtt csutkák, ami­lyen csutkából ezernyi van, egészen le a gyökérig. Tehát a legcsonkább csutka is lomb, legyező ezeregyés in nuce, és a leggyönyörűbb százujjú levél­tenyér is csak egy koszos kis csutka: hajszálon múlott (tényleg van ott a környéken sok hajszál), hogy csutka ne maradjon, ahogy a koponya is megmaradhatott volna egyszerű és egészséges kis csigolyának. A legszebb ezeken az elegáns legyezőkön, hogy eltörnek, nem bírják saját vonalukat, az éles pengék hirtelen megbicsaklanak és letörnek. A pálmák a leg­szorosabb rokonságban vannak a hotelablakok felső félkörébe húzott selymekkel. г

Next