Kortárs, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 4. szám - Czigány Lóránt: A szexuális őserő mítosza: A "kiforgatott" Toldi
Minek nevezzelek? Tényleg, milyen jelzővel illessük ezt a kiforgatott Toldit? Előadásom elején dobáltam a minősítéseket: disznóság, trágárság, obszcenitás. Hogyan is állunk ezeknek a szavaknak a használatával? Ha valaki belepillant nyelvtudományi bibliográfiákba, kiviláglik, hogy nyelvészeink főként az ostobaság és a részegség szinonimáiról közöltek dolgozatokat. Magam is emlékszem egyre, Az észbeli gyarlóság kifejezése a magyarban volt a címe (MNyTK, 69), és csaknem négyszáz szinonimát sorol fel, illetve csoportosít a tudós szerző, bár tipológiai elemzést alig ad, de tobzódik a tájnyelv félig elfelejtett szavaiban. Arra mégsem vállalkozhatom most, hogy elvégzem a szexualitásra vonatkozó minősítések összegyűjtését, megkísérlem viszont a tipológiai vizsgálatot. A judeo-keresztény társadalmakban igen erős volt a szexuális tabu, bár az írók mindig is hadakoztak ellene, a köznép pedig fittyet hányt rá. Freud, aki mostanában nem túl divatos, odáig ment, hogy a vallást, (végső soron tehát) a kultúrát a szexuális represszió, elfojtás produktumának tekinti. Éppen ezért a szexualitásra vonatkozó szókincs mindig igen erősen negatív konnotációjú volt, habár ma már alig beszélünk bibliai terminológiával szemérmetlenségről, paráználkodásról, bujálkodásról, fajtalanságról, egyszóval erkölcstelenségről. De morális ítélkezésünket még mindig kifejezzük, ha közönséges, trágár, durva, ízléstelen, visszataszító, szennyes, mocskos, aljas, netán ocsmány dolgokra utalunk, igaz, ez a szentencia is egyre ritkábban vonatkozik a szexuális erkölcsre. Mai ironikus világszemléletünkben már nincs helye olyan képes kifejezéseknek, mint amit például Pora (1907) idéz szinonimaszótárában: „A bűn posványában fetreng” (259). Érdekes módon, azok a szavak, melyek csupán enyhén rosszallóak, azaz használójuk inkább tetszését szeretné kifejezni, illetve azt próbálja meg eltitkolni, nem koptak ki a nyelvhasználatból: ha valami erotikus, sikamlós, esetleg dévaj vagy csintalan, intelmes pajzánság, esetleg malacság (ami ugyebár nem disznóság), akkor nem vagyunk kellően felháborodva, sőt... Ha viszont komolykodunk, akkor rögtön idegen szavakkal cicomázzuk fel magunkat, tudományos értekezésekben ugyanis az obszcenitás és pornográfia szavak nem tükrözik olyan mértékben a szerző morális felháborodását, mint mondjuk az aljasság vagy ocsmányság. Manapság a morális felháborodás tárgyai egyébként is inkább ökológiai jellegűek, a brazíliai őserdők irtásán vagy egyes bálnafajok levadászásán jobban felháborodunk, mint ha valaki lófaszt emleget irodalmi műben vagy akár társalgás közben. Az obszcenitást különben is mindig megtorpedózza a humor; ha egy humoros vagy ironikus hangvételű munkában obszcénnak tartott szavakat emleget a szerző, mindig kiderül, hogy az obszcenitást teljesen feloldja a humor, elolvad, eltűnik, kámforrá válik. Ha például a legenda minorban azt olvassuk Johanna nemi szervéről: A nagy pina elbír ötvencentis dákót. Előbb Kont hagyott benn egy tollforgós csákót — a csákó, pláne tollforgóval, mindenről eltereli a figyelmet, s mint a gombostű, kipukkasztja az obszcenitás okozta feszültség hólyagját. Eredete Előadásom címében arra utaltam, hogy az őserő mítoszának szexuális prototípusa Toldi Miklós. Az eredetiben, mint tudjuk, a hős „szívét nem bánta még nyila szerelemnek”. Teljesen más és sokkal hosszabb elemzést kívánna meg arra rámutatni, hogy Arany miért csökkentette Toldi nemi varázsát, főként akkor, ha később mégis eposzt írt Toldi szerelméről is. Arra is utal-