Kortárs, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-6. szám)

1996 / 4. szám - Czigány Lóránt: A szexuális őserő mítosza: A "kiforgatott" Toldi

Keletkezési dátum Ugyanígy megírásának hozzávetőleges dátuma is bizonytalan, mikor írta ez újabb kori névtelen jegyző, „mit szemével látott”. A kiforgatott Toldit (illetve töredékeket belőle) még ma is sokan ismerik. Nagyobb, összefüggő részletek, sajna, kipotyogtak az öregedő memóriák­ból. Az is lehet persze, hogy esetleg ezek az őszülő-kopaszodó koponyák ma már restellenének a szövegekkel előállni, s inkább Balassival fohászkodnak, hogy bocsássa meg az Úristen, ha nem is ifjúságuknak vétkét, de legalább kamaszkoruk infantilizmusát... A vallatócsizmába szo­rított idősebbek között nem sikerült olyan volt gimnáziumi tanulóval beszélnem, aki már a harmincas évek elején hallotta volna ékes meséjét Toldi délceg hímtagjának. A negyvenes évek elején viszont már elterjedt a kiforgatott Toldi, az ötvenes évek elejére, azt hiszem, mindenhol ismerték a gimnazisták, ahol ismerni kívánták. A keletkezés dátumát így tehát közvetlenül a háború előttre (alattra?) tehetjük, mivel ennek ellentmondó adat nincs a nyelvezetében, sem gyér művelődéstörténeti utalásaiban. Mindezt természetesen a tévedés jogának fenntartása mellett mondhatjuk csupán. A kéziratos hagyomány Azt állítottam az imént, hogy a kiforgatott Toldinak nincs kézirata. Mondhattam volna azt is, hogy esetleg sohasem volt, a létező kéziratok, ha vannak ilyenek, mind úgy keletkeznek, hogy valaki(k) tollba mondtá(k). Ha tényleg ez a helyzet, akkor a,,népdal” jellegű genealógiára szavazunk. Ez esetben az iskolapadokban mindig jelen levő diákhumor kifacsarta az első sor végét (.. .kopár szik sarja —... kopár sík szarja), hasonlóan a számtalan gimnazista szójátékhoz (Petőfi Sándor­­ gatyában táncol, míg a nők hordták a terheket / a férfiak szülték a gyereket), s ez a kezdeti paroníma megihletett valakit, aki megírta az alapváltozatot, feltehetően röviden. Ahogy terjedt az orális tradíció, változatok születtek, kiestek részek, a cselekmény bővült, he­lyenként értelmetlenné vált, mint ahogy arról sem vagyok meggyőződve, hogy népdalok ese­tében mindig a legtökéletesebb változat került papírra. Annak a lehetőségét sem szabad kizár­nunk, hogy a kiforgatott Toldit valóban egy jó nevű költő írta kamaszkorában, s később szégyellte beismerni a szerzőséget, bár ez nehezen képzelhető el hazánkban, ahol minden „irodalmi titok” előbb-utóbb kipattan. Az itt elemzett változat mégis két kézirat összevetéséből készült. A rövidebb, autográf kéz­irat, nevezzük stílszerűen legenda minornak, 100 soros, melynek én voltam a névtelen jegyző­je 1948 után, Sátoraljaújhelyen. A hosszabb, 133 soros változat, melyet nevezzünk legenda maiornak, autográf javításokat tartalmazó gépiratos tisztázat, melynek Németh Sándor a szer­zője, és Hollandiában készült negyed századdal később, bár a fogantatás pillanatát tekintve a két szöveg egyidős. Németh Sándor (1931—1993) ugyanis 1950-ben érettségizett a Fazekas Mi­hály Gimnáziumban, Budapesten. Utrechtben a Bekkers püspökről elnevezett alapítvány igaz­gatója volt, jól képzett szociológus, a hollandiai Mikes Kelemen Kör egyik fő szervezője, aki haláláig megőrizte a tógás diákszellemet, hosszú konferenciás nap után invitálta a szívesen kö­télnek álló közönséget a „dühöngőbe”, a vashartyáni (Vaeshartelt) rozzant kastélyban, ahol holland borókapálinka (zeer oudle genever) mellett a magyar diákhumor termékeit szavalta, illetve vezetésével énekeltük a pajzánnál pajzánabb dalokat. Kifogyhatatlan tárháza volt a csin­talan daloknak, kár, hogy Gábor öccse által gitárral kísért nótázásairól soha senki nem készített magnófelvételt. Meg kell mondanom, a legenda minor önmagában nem állna meg a saját lábán, nemcsak számos torzulást tartalmaz, de helyenként a kronológia is összekeveredett benne: olyan, mint az a bizonyos állatorvosi ló, az orális tradíció lejegyzésének minden buktatóját tartalmazza, félrehallott szavak, a helyszínen rögtönzött kiegészítések, a ritmus bukdácsolása (hozzáadott

Next