Kortárs, 1996. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 8. szám - Vekerdi József: Nagy Olga / Pályakép fénnyel és árnyékkal
A népmese — és általában a népi kultúra — értékelésében következetesen szemben áll azokkal, akik a népi kultúra alacsonyabbrendűségét hirdetik a „magas” kultúrával szemben, a parasztság műveltségét „lesüllyedt kulturális javaknak” minősítve. Említett kötete, mint címe is mutatja, irodalomelméleti elemzés a népmese esztétikai értékéről, és túlmutat a pusztán néprajzi vizsgálaton. Szerkezettől szimbólumrendszerig, mitikus elemektől groteszkig és paródiáig veszi számba az esztétikai sajátosságokat, sokoldalúan egyeztetve a modern esztétikai szakirodalom általános megállapításaival, és gyakran vitázva velük. Ugyanezeket az elgondolásokat fejleszti tovább Táltos és Pegazus című kötete (Bp., 1993), ahol a szárnyas ló kétféle megjelenése jelképes: „magas” és „mély” közös eredetére és mindvégig fennálló rokonságára utal. Mesegyűjtései során figyelt fel arra, hogy a kivesző tündérmese helyét másfajta, anekdotikus jellegű elbeszélések veszik át a népi kultúrában: valódi vagy szépített, esetleg kitalált élményelmesélések. (E legutóbbiakat nevezi a néprajztudomány „igaz történeteknek”, azaz olyanoknak, amelyek valójában nem történtek meg, de megtörténhettek volna, vagy legalábbis az elmondók valóban hisznek megtörténtükben, pl. babonás kísértethistóriákban.) Ilyenek voltak például a széki Győri Klára Boccaccióból átdolgozott történetei, de idetartoznak például a falubéli, szívósan tovább élő pletykák is. Egyéni módszerrel ezekből az elbeszélésekből, elsősorban az említett életrajzi visszaemlékezésekből állt össze Nagy Olgánál a paraszti világ élet- és gondolkozásmódjának rajza, mégpedig a maga jelenleg folyó átalakulásában: egyik oldalon áll az idősebb, annak idején még saját földjén gazdálkodó nemzedék hagyományos erkölcsi rendje, másik oldalon a föld kollektivizálása után a hagyományos értékek szétfoszlása és a pénz kizárólagos hatalmának kispolgári szemlélete a fiatalabb nemzedéknél (A sövény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Bp., 1989). Ezekben a társadalomnéprajzi kutatásokban ismét a közvetlen tapasztalat, gazdag anyaggyűjtés vezette el a lényeg meglátásához, az összefüggések átfogó szemléletéhez a szerzőt, anélkül, hogy az „interdiszciplináris kutatás” hangzatos jelszavát tűzte volna zászlajára, így vette észre, milyen gyökeres különbség van az emberek gondolkozásában falu és falu között. Például a szigorú kálomista Havad gazdálkodása mintaszerű volt, de életéből hiányoztak mindazok a derűsebb, könnyedebb, szórakoztató szokások, amelyek a szomszédos katolikus falvak életét színezték. Folklór, társadalomnéprajz és társadalom-lélektan egységbe fonódó képe áll össze az anyagból Nagy Olga műveiben: nem az ünnepek világa , amelyet a kutatás előszeretettel vizsgál —, hanem a hétköznapoké. Ennek a sokrétű tudományos pályának az áttekintése — részben a fent elmondottak összefoglalása — a szerző legújabb könyve: Pályakép fénnyel és árnnyékkal. Ugyanazon a közvetlen hangon, mint ahogyan egy-egy paraszti adatközlője mondja el történeteit, végighalad életének tudományos pályája szempontjából lényeges eseményein, kutatási módszerének kialakulásán, és néhány legfontosabb munkája hazai (erdélyi) és magyarországi fogadtatásán. Bőségesen idéz az elismerő vagy elmarasztaló bírálatokból, szakmai levelezéséből, kiadókkal folytatott tárgyalásaiból. Nem titkolja, hogy például Győri Klára önéletrajzának kiadása odahaza hatalmas botrányt váltott ki (erkölcstelennek, szemérmetlennek minősítették elsősorban a széki asszonyok), míg a magyarországi kritika kitörő lelkesedéssel fogadta. Nagy Olga nem volna Nagy Olga, ha nem mondaná el, szókimondó természetének megfelelően, hogy szakmabéliek közül kivel volt jó viszonyban, kivel veszett össze. Ez utóbbiak alig ketten-hárman voltak, míg támogatóinak, munkái megértőinek sora Féja Gézától és Ilia Mihálytól Ortutay Gyuláig terjedt. Ami a támogatást illeti: egy dolgot szükségszerűen elhallgat a könyv. Azt, hogy Erdélyben évtizedeken át ő volt — és maradt mindmáig — a legfőbb, közszeretetnek örvendő támogatója minden néprajzkutatónak, főként a fiataloknak. Egyetlen epizódot említ, de ez önmagáért beszél: idő előtt nyugdíjba ment azért, hogy átadja helyét az állás nélküli, fiatal Salamon Anikónak (aki, mint magyar, nem kapta meg az állást, és a szekuritáte hamarosan öngyilkosságba hajszolta). Amikor magyar könyveket romániai intézményeknek tilos volt elfogadni, a Széchényi Könyvtárból neki küldtük a szakkönyveket, és valóságos kölcsönkönyvtár volt a lakása, majd szétajándékozta könyvtárát. E sorok írója kedvéért végtelen türelemmel vett magnetofonra cigány nyelvű meséket, noha egy szót sem tud cigányul. Ha a magyar anyanyelv, magyar nemzeti tudat védelmében valahol cselekedni lehetett, sohasem vonta ki magát a munka alól. Legfőbb lelkesítője volt a kolozsvári „Korunk Kör”nek, amelyet a többi magyar városban is igyekezett népszerűsíteni. A politikától és a párttól, bár nem könnyen, de sikerrel távol tartotta magát. Gáli Ernő kelt védelmére: „Ez a nő úgy dolgozik, mint egy traktor. Hagyják dolgozni!” Önéletrajzi könyvének az írását 1988-ban fejezte be, így a később megjelent munkáira csak lábjegyzetben van hivatkozás. De ha most írná, akkor sem lenne teljes: ő haláláig fog dolgozni, új eredményekkel előállni. És az még, reméljük, messze van.