Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 5. szám - Rónay László: Jegyzetek a tudatos életmódról (Jókai Anna: Perc-emberkék dáridója)
Rónay László Jegyzetek a tudatos életmódról JÓKAI ANNA: PERC-EMBERKÉK DÁRIDÓJA Már a jegyzeteket, reflexiókat, megemlékezéseket tartalmazó gyűjtemény címe elárulja, hogy írója meglehetős kritikával illeti világunkat. Ez a magatartás, illetőleg ennek kemény, feszes megfogalmazása szervesen beleillik Jókai Anna írói világába, melynek legjellemzőbb eleme a korral való számvetés. Hősei különféle helyzetekben elrontott életük titkát nyomozzák, vagy szorongva adják át magukat a pillanatnyi boldogságnak. Az olvasó azonban azt is érzékeli, hogy sorsuk egy magasabb rendbe illeszkedik, amelynek értékrendje, ha elhalványul is, az írónő ábrázolásában és ítéletének megalkotásában mércéül szolgál. Az Ami éltet e kötetének első ciklusa. Ebben vall kereszténységéről, Istenhez fűződő kapcsolatáról, a mulandóról és a maradandónak érzettről. Mit tehet az olvasó? Irigyli Jókai Annát, aki ilyen őszintén és természetesen él ezeknek az ideáloknak és kapcsolatoknak a közegében. Irigykedik, s közben Jézus ígéretére gondol: megváltja Atyja előtt mindazokat, akik megvallják őt az emberek előtt. Mai szellemi környezetünkben e megváltásnak nincsenek olyan gyászos következményei, mint néhány évtizeddel korábban voltak, mégis bátorság kell hozzá, hiszen a vallomástevő könnyen a maradiság hírébe keveredik, ha megértésről, szolidaritásról, netán a szeretetről szól. Jókai Anna az utóbbival kapcsolatban nagy igazságot mond ki, amikor arra figyelmeztet: nem szeretni villámsebesen megtanultunk, nem ártana, ha egy icipicit szeretnénk is embertársainkat. S ennek a kívánalomnak életelvszerű kifejtését olvashatjuk a ciklus címadó írásában: „Az írástudó felelőssége: röptetve írni. A feladótól a címzettig hosszú az út. Simone Weil szavaival: aminek nincs szárnya, előbbutóbb leesik. Mienk a remény, aminek szárnya van, előbb-utóbb odaér.” Az emberben természetesen tüstént felvetődik a kérdés: lehet-e erről a mostani világról „szárnyas szavakat szólni”? (Ez nem Simone Weil, hanem Homérosz jellemző fordulata. Annak bizonysága, hogy az igazi író már a kezdet legkezdetén a szavak vigaszát és reményét kínálta a világ romlásának ellenszereként.) Lehet-e megszépíteni „rosszkedvünk felét"? Lehet-e feloldani az általánossá tett rosszkedvet? Hol lehet értékeket lelni az eltüntetett erkölcsök szemétdombján kotorászva? Jókai Anna abban bizakodik - a jelek szerint nem ok nélkül -, hogy a megnevezés, a kimondás, a hiánytudat szavakká formálása a reménység kezdete. Mert az író másként, hitelesebben, súlyosabban szól arról, amit a közember artikulálatlanul elordít, vagy a múltra emlékezve csak elsuttog. Nyilván véletlen, de Jókai Anna jegyzeteit akkortájt kezdtem olvasgatni, amikor az eddig megszokottnál jóval több felszólítással és figyelmeztetéssel bombáztak. Meg kell mondanom, elveszítettem türelmem maradékát is, miközben a személyiségem részévé tett számokat körmölgettem, különféle kérdésekre válaszoltam, nyilatkoztam. Valóban „beleírtak engem mindenféle könyvbe, és minden módon számon tartanak”. És napról napra szemlélhettem a parlamenti széksorokba delegált embertársaimat, akiket szeretnem kellene, de akiknek láttán többnyire csak legyintek, vagy ökölbe szorítom a kezem. Egy este ennél a mondatnál kötöttem из