Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 8. szám - Fábri Anna: Élmény, emlékezet, értelmezés - Jókai-művek a forradalomról és a szabadságharcról
MAGYAR MÁRCIUS * 25 Saját személyében lett sokakat reprezentáló típussá: a politikai függetlenség (óvatos) igenlésében, a szélsőségek - észérvekre és érzelmi kötődésekre egyaránt támaszkodó - elutasításában, később pedig az üldözöttség, a jogfosztottság, a bujdosósors elviselésében. Abban már kevesebbekkel, de mégis sokakkal osztozott, hogy váratlanul magasra ívelt pályája hirtelen csaknem a semmibe zuhant alá. A szenvedélyes Jókai-olvasók jól tudják, hogy regényeiben milyen gyakori a csúcsról aláhulló, senkivé semmivé lett 48-as férfiak belső meghasonlottságának rajza. A kőszívű ember fiaiban két, Baradlay Ödön sorsfordulatait megörökítő fejezet is foglalkozik ezzel (sokatmondó címeik: Zenit és Nadir), de találunk ilyet a Politikai divatok, az Enyim, tied, övé, гг Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk s a Börtön virága történetében is. E hősök többségének (akárcsak teremtőjüknek, Jókainak) éppúgy át kell élnie az (ön)meghasonlás és az (ön)kétely kínjait, mint a másokra szorulás keserves pillanatait, s ha a hübrisz valaha is megkísértette valamelyiket - leckét kell kapnia alázatból is. A senkivé és semmivé válás élményét a hősök éppúgy túlélik, mint ahogy túlélte maga Jókai is, csakhogy ők többnyire praktikus pályára lépnek: Lávay Béla ügyvédeskedik, Baradlay Richárd egy gépgyár alkalmazottja lesz, az emigráns Áldorfai Ince farmer, majd újságíró, Gorombolyi postamester, Negrotin jószágigazgató, a fogságából szabadult Garanvölgyi Aladár vízépítő mérnök, Tanussy Manó vasútépítő az Újvilágban. Jókait magát rövid ideig - hasonlóan e később megformált hőseihez - a teljes életfordulat megvalósítása foglalkoztatta, kis idő múltán azonban visszatért 1848-ban megszakított szépírói pályájához. A megtorlás és az abszolutizmus berendezkedő hónapjaiban gondolni sem lehetett a hírlapírói munka folytatására, emellett azonban - ahogy oly sok pályatársát és a dilettánsok seregét - a legszemélyesebb motívumok is a szépirodalom felé fordították. Többen megfogalmazták már, hogy az 1850-es, 60-as évekbeli Jókai-művek többsége részben vagy egészben terapikus írás: a közös élmény felidézése és értelmezése gyógyírt kínálhatott a sebzett nemzeti önérzetre, és enyhíthette a személyes veszteségek kínjait. Kétségtelen, hogy későbbi sikereinek zálogát, a közönséggel való - a sorsközösség kinyilvánításával megteremtett - összhangot éppen 1850-ben közreadott elbeszéléseivel (a Forradalmi és csataképek, valamint az Egy bujdosó naplója köteteivel) szerezte meg - korábban nem birtokolta. E Sajó álnéven megjelentetett könyvek, különösen az Egy bujdosó naplója terapikus jellege tagadhatatlan, hozzá kell tenni azonban, hogy az önterápia szándéka éppily félreérthetetlen bennük. Jókai e szabadságharcos (és bujdosó) elbeszélésekkel írta Jókaivá magát. Nem mintha 1848 előtti elbeszéléseinek és regényének (a Hétköznapoknak) néhány mozzanata nem bukkanna fel később, újra meg újra az életműben, vagy hogy a bennük uralkodó hangnemi szertelenségnek és a féktelen fantázia képeinek örökre búcsút mondott volna, de mégis lezárta addigi pályaszakaszát. Elmondható, hogy a szabadságharcos és bujdosó elbeszélések két kötetében egyszerre talál rá a maga saját írószerepére és közönségére. Mindez egyszerre volt következménye és ösztönzője új elbeszélői lehetőségek kipróbálásának. Műfajok, hangnemek, elbeszélői nyelvek és nézőpontok sokasága kavarog e szenvedéllyel írt könyvekben, amelyek a történetszerkesztés tekintetében is felfokozott kísérletező kedvről tanúskodnak. A tudatos vagy tudattalan próbálkozások, kiválasztások és elvetések tanulságai azután az egész életműben hasznosulnak majd. Ezek a határozott írói szándékkal kötetbe komponált, de egymástól több vonatkozásban is nagyon különböző elbeszélések egyszerre őrzik a közös és a különös tapasztalatokat, élményeket, valamint értelmezési és előadásmódjaik különféle lehetőségeit. Vagyis tanúságtételei annak a küzdelemnek, amelyet Jókai-