Kortárs, 1998. július-december (42. évfolyam, 7-12. szám)

1998 / 12. szám - Bárdos László: Regény, innen és túl (Jókai Anna: Ne féljetek)

gátunk, az a mű egyik meghatározó, „mély” textusának bizonyul, a „ne féljetek" alapmondat egyik forráshelyének. Ha ki kellene emelnünk a két legfőbb szimbólumhordozó elemet a műből, az egyik okvet­lenül a címadó mondat lenne, a másik az a hármasság, amely a regény beosztását is mintegy előírta. Az első sűrűn előbukkan a szövegben, néhol a szereplők egymáshoz intézett biztatása­ként, gyakrabban önmeg-­és felszólításként, krisztusi eredetét és szellemét mindenkor meg­tartva. A második, a „három”, nincs benne a szövegben, inkább körülfogja és több irányból ér­telmezi. Az életművet átható világkép egyik legfontosabb összetevője ez, bölcseleti és etikai végiggondolása a Három című kötetben kapott szót. A számnév korántsem számmisztikára, sokkal inkább - ha szabad egy mesterkélt összetétellel élnünk - számspiritualitásra utal: az egymással egy szinten, egy metszetben, egy magasságban viaskodó részigazságok, általában a kétfelé tagolódás fölébe emelkedő igazság, a nem dogmatikai igaz vágyott és tudott, szükség­­szerűnek elismert törvényére. Mitől „ne féljenek” a regény figurái? (És páratlan intenzitással megszólított olvasói.) Miként irányítja történetüket és történelmüket a „három” elve? A félelem végső tárgya a halál, közvetett tárgya az öregség. Amint múlik az idő a regény­ben, mindinkább a meghalás és a megöregedés ébreszt félelmet, tehát valamely folyamat, amely a személytől idegen, de amelyet a személynek föl kell dolgoznia, amelyhez kénytelen hozzáigazítani biológiai, lelki és szellemi erőit. Ha megértettük, hogy Jókai Anna regényének ez a folyamat a tulajdonképpeni tárgya (témája), megvilágosodik a három részre tagolás jelen­tősége is. A három rész: három stádium. Nem a külső történésekben, mivel ezek a mindenna­pi lét öntörvényű monotóniájával lábalnak át a szerkezeti egységek határain. Két embernek - és kisebb mértékben a hozzájuk tartozó (rendelt) társaknak - az elháríthatatlan testi hanyatlás­hoz, a fizikai vég közeledtéhez mért tudatossága, azaz megint inkább: tudatosodása megy át három fokozaton. Joubert, Buddha és Krisztus három mondata, a három rész felirata a fényt idézi meg; s a világosság, a megvilágosodás az egész regénynek értelmező, mégpedig a vég fe­lől értelmező jelképe lesz. Előző mondatainkból a heideggeri „halálhoz mért lét” közelségére lehetne következtetni. Csakhogy Mária és Mária, e rokon nevek viselői, nem a mindent megsemmisítő halállal, követ­kezésképpen nem is a visszafejlődésre kárhoztató, nihilizáló öregséggel néznek szembe. Pon­tosabban: azért küzdenek, hogy öregkoruk és haláluk ne süllyedés, ne megszűnés, hanem föl­­emelkedés, átlépés legyen. Az első részben még csak figyelmeztet az öregség: a légi utaskísé­rő Marth Mária és a pszichiáter dr. Mérő Mária már kilépett a napi kötöttségű aktív életből, s hozzákezdett szellemi énjének gyarapításához, melynek folyamatában „az Én megszerzi az uralmat a »persona« felett..Az 1986-tól 1993-ig terjedő második részben viszont mindkettőjü­kön erőt vesz a hosszas, évekig tartó depresszió (pszichikai szint), azaz átmenetileg mindket­tőjüket legyűrik a jó és értelmes Teremtés ellenében ható „arimáni” erők (bölcseleti, spirituá­lis szint). Az előbbi két réteg közé (alá?) benyomul a történelem is. Nem csupán a szóban for­gó részben. A négy tudati főszereplő emlékidézéseiben jelenvaló lesz a zsidóüldözés, az orosz­­országi hadifogság személyes és közös történelme, Budapest ostroma (Máriának apja, anyja esik áldozatul egy robbanásnak), majd a rákosizmus. A kádári évtizedek jelenében félig illega­litásba kényszerül a transzcendenciára irányuló gondolkodás, majd a szereplők által is várva várt rendszerváltozás után az emberi minőség fogyatkozásai olyan bántóan lepleződnek le, hogy Márió tulajdonképpen ekkor és ettől roppan össze, s csak nagy nehezen, immár csupán önmagára számíthatva kapaszkodik ki romboló mélységeiből. „Az ember­ alatti ember” címen elkezdett, majd „Ember az ezredvégen” címen megjelenő munkába eszméletének mintegy szellemi esszenciáját foglalja bele.

Next