Kortárs, 2001. január-június (45. évfolyam, 1-6. szám)
2001 / 1. szám
1 MILLENNIUM ERDÉLYI ZSUZSANNA Köszöntjük a 80 éves néprajztudóst. ...Emlékezzélsz:Istvánra... ” „...Emlékezzél sz: Istvánra, / Magyarok sz: királlyára, / téged tisztelö fiadra: / Ki országát néked hagya, / Testamentomban ajánla, / sz: szolgalatodban biza. / Édes Anyánk Szűz Mária...” Mivel kezdhetnénk méltóbban az új évezredet mi, a múltat megszenvedők, a jövőben bizakodók, mint az ezeréves magyar kereszténység földi és égi párosának idézésével, vitézlő jelenlétüknek újabb ezer évre szóló kérelmével. Hisszük, hogy tehetjük, mert e vitézlő jelenlétet népünk megtapasztalta, a történeti tanulságot levonta, s így joggal kérheti, hogy az immár beköszöntő harmadik ezredévre is megszerezhesse e spirituális védelmet. Megtapasztalta, leírta, és ki is énekelte, hogy mi volt sorsa „szegin Országunk”-nak, a benne „elpusztult sok Templomok”-nak. Ez ország „már nem villog”, és „Árvaságra” jutott népe is „tsak nyomorog”. Érthető, ha gyakran hangzik föl a hívó szó: „Kel fölsz: István tekintsd el, / rakva Ország eretnekkel /, sok idegen Nemzetekkel...", akik: „El akarnak pusztitani, / Országunktul meg fosztányi, / örökséged rontanyi...” Ezért aztán: „...Sirhacz szegin Magyar Ország, mert életed merő fogság, rajtad van az sok adósság, / Minden felöl háznak vannak, / idegen népek csúfolnak, / csak ugyan ránk agyarkodnak...” S mindennek az oka, vélik eleink: „Az bűnért ezt erdemlettük, / Testamentomot meg szegtük, / boldog szüzet nem tiszteltük...” Mégis bizodalommal fordul a „boldog szüz”-höz: „Azért könyörgünk te néked, / segisd az te gyárlo niped, / nyerdgy meg nékünk edgyessiget...” - mondja el a legalább három-négyszáz éves Szép Ének, kérve Máriát, aki „Édes Anyánk”, s aki „Drága kincses láda, / kiben feküt világ ára, / kibül világ megujula...” Mindez a megrázó számbavétel, hátra- és előretekintés az általam már annyiszor idézett s részint bemutatott népi kéziratosban, az 1731-es Népi Énekeskönyvben van, amely mind tematikai, mind irodalomtörténeti szempontból nézve egyik leggazdagabb adattárunk. Kegyességi múltunk áhítatformáihoz kötődő énekkészletébe éppen úgy belemerülhetünk, mint nemzeti hányattatásaink keserves időszakaiba s népeink jajongó-fortyogó gyötrelmeibe. A megélt nyomorúság hangja alanyi hitelességgel tör fel, s többet mond az egykori annalesek, históriaírók okos tárgyilagosságánál. Nem történeti tényeket sorjáztat, hanem a történelem kialakította helyzetet, a napi gondokat, az egyéni érzéseket közvetíti, megrajzolva belső arculatunk sokszor könnyes vonásait, nemzeti sorsunk kemény jegyeit. A Népi Énekeskönyv bizonyos énekei magyar sorstükrök. Megrendülve olvassuk őket, és látjuk magunk előtt a már „nem villogó ország” meggyötört népét, amint küzd a létéért, a hitéért és a százados pörölycsapásként megélt „rajtad van a sok adósság” terhének enyhítéséért. S küzd a nemzeti egységért: „...nyerdgy meg nékünk edgyessiget”. Egy-egy ilyen szakasznál fölvetődik a kérdés: sok száz éves éneket olvasunk-e, avagy a ma magyarja lelkéből szakadtak-e ki az ilyen és hasonló sorok? Döbbenten kérdezzük ezer esztendő ismeretében: azonosak vagyunk-e eleinkkel? Ennyire nem változtunk, ennyire nem tanultunk? Hiába volt minden történeti próbatétel, okítás, hiába csattogott hátunkon a sors ostora? Hiába sírt „szegii Magyar Országiunk, elődeink „merő