Kortárs, 2002. július-december (46. évfolyam, 7-12. szám)
2002 / 7. szám
Szilágyi István , Vörösmarty tér, 2002 A maihoz hasonló ünnepi alkalmakkor jeles elődök szavait szokás idézni - üzenet után kutatunk a rég írott sorokban hátha azok hitében, meggyőződésében a kései utódot megerősítenék. Nekünk most - miután az elmúlt hetekben emlékeztünk meg halálának 300. évfordulójáról Misztótfalusi Kis Miklós szellemi hagyatékát illendő föllapoznunk, hisz ő volt műveltségtörténetünknek talán legnagyobb könyves embere. Ő azt mondja: „Igyekezzed, inkább annál mint eddig szoktad, a könyvekhez, az íráshoz való értéssel magadat ékesíteni. Bizony nem semmi ékessége, nemessége, világa és bódogsága ez a nemzetnek, s akármely magános személynek is...” E jámbor biztatás szavai mára persze igencsak elöregedtek, térdig koptak az időben felénk jövet. Mert érdekes, e régi könyves ember letűnt korok más mestereihez hasonlóan - intelmében még nem tesz különbséget könyv és könyv, írás és írás között, amikor ezek elmét ékesítő, „bádogító” voltáról beszél. Mintha ugyanbiza a boszorkányperek jegyzőkönyvei nem ugyanúgy írás lettek volna, mint különféle üdvtanok, krónikák árkusai. Igaz, ezt a szemléletet sikerült valamiképp reánk testálniuk - avagy itt az ember jobbik, szemérmesebbik énje határozná meg az ítélkezést? -, mert kétségtelen, ha könyvet mondunk, ma sem a Kommunista kiáltvány brosúrájára vagy a Mein Kampfen gondolunk, hanem az Iliász, a Divina Commedia, a Don Quijote, a Nyomorultak, a Háború és béke vagy niEgri csillagok jutnak eszünkbe. Ha pedig írást emlegetünk, nem a koncepciós perek forgatókönyveire, még csak nem is békediktátumok szövegeire gondolunk - az írás mindmáig a Szentírás, a Biblia. És talán épp ez az önfeledt reflexünk ad igenlő választ Vörösmarty százszor, ezerszer idézett, kétségekkel viaskodó kérdésére, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?". Közben az írástudóban mintha öröktől fogva lett volna valami olyféle indíttatás - még ha ennek rendszerint az ellenkezőjét hajtogatta is -, hogy vajha sikerülhetne a maga és céhe számára valamiféle kívülállást, különállást biztosítania. Talán mert ő a könyvet a világ világának szánta, ha mégoly jól tudta is, hogy az a „valódinak” csupán töredezett, hitvány tüköre. Egyébként ennek a kívülállásra való törekedésnek nemegyszer megmaradását, megléte folyamatosságát köszönhette nemzeti kultúránk. Épp azzal, hogy jöhetett bármi veszedelem, országháborodás, a toll percegése nem állt meg pillanatra sem. Tatár dúlta az országot? Amíg nem égett a klastrom, üzemelt a másolóműhely. Amott Kisvárdát vívják? Bornemisza Péter Szophoklész Elektráét magyarítja három végházzal odébb. II. Rákóczi György gyűjti a hadat, melynek Lengyelországban pusztul majd a java? Apáczai mester addig is Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról, és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól értekezik. Az írástudó rója hát sorait, mint aki számára látszólag közömbös, hogy a világ mint megyen. Csakhogy közben ő az, aki betűivel, mint millióm fekete öltéssel, megkísérli egybefogni, megtartani a szakadozó országot. Elhangzott a Könyvhét megnyitóján.