Kortárs, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 1. szám
64 Kemsei István Az a bizonyos Lilla-ügy, avagy a ragasztott vers CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A REMÉNYHEZ Vajda uram, a magyar irodalomtörténet-írás első apaszörnyetege nagyon rendes ember lehetett. Képzeljünk magunk elé egy, a család hajdani nemesi jóvoltából kikopott, ám hagyományait és a családfa gőgjét makacsul őrző, tisztes komáromi polgárt a tizennyolcadik század végén. Háza van, gömbölyded (söprűnyél-szikár?) asszonya, eladósorból lassúban kivénülő - valószínűleg nem éppen túl kívánatos (de hát a szerelem mióta szól a legszebb emberpéldányok privilégiumáról? Bocsáss meg, Csokonai!) - leánygyermeke, szorgosan gyűjtött vagyonkája. Annyira azért mégsem lehet, hogy hozományra vadászó kérők seregét vonzza a Vajdaházhoz. Vajda uram kora hajnalban kel mindennap, a gyertyát kímélendő a tyúkokkal fekszik. Rend van körülötte. A hétköznap a munkáé, a könyökvédős, az elszegényedett vagy sosemvolt gazdag nemesre kényszeredett hivatalnokságé (ami akkora nevet sem hoz neki, hogy a hivatali jegyzékbe fölvétessék), a méltatlan, jelentéktelenséget hozó megyei könyvelőségé, az ünnep és a vasárnap az ebéd utáni pipaszóé - már ha dohányzott egyáltalán. Vannak barátai? Aligha. Léhaság nem fér bele az életébe. Nők? Hajnali, piacos, dundi tejesasszonyok? Hivatalnok kollégák hevesebb vérű menyecskéi? Ugyan! A tartózkodó férfiú már régóta nem foglalkozik az effélékkel. Néha viszont, érzékenyebb pillanataiban, unokákról álmodik, tipegő, a ház csendjét fölverő örökösökről, akik majd folytatják, amibe ő belekezdett. De legelébb is valami rendes vőről kellene gondoskodni. Az a tisztességes dunaalmási fakereskedő, Lévai István uram nagyon megfelelő lenne. Nem nemesember ugyan, csak amolyan „talpas”, de érett férfi, túl is van az első ifjúságán. Megalapozhatná Juliska jövőjét. A lányból idővel akár még tehetős özvegy is válhatna. Erre jön ez a kákabélű, gyüttment poétaféle, itt lóg már hónapok óta, hol Szarkáék, hol Csapiék, de leginkább Laky Bálint úr kenyerén, se vagyona, se élhetése, csak a rossz, részeges híre előzte meg, ahogyan ezt már itt, a városban beszélik, és összezavarja Juliska eszét a firkálmányaival meg azokkal a nagy, ábrándos szemeivel. Ráadásul „debrecenyi” is az istenadta. Vajda uram egyébként sincs valami nagy barátságban a poézissel: már a líceumban, Horatiusnál megutálta, a latin nyelv biflázásával egyetemben. Annak a Lilla-ügynek a véres, egy életre szóló komolyságában én nem egészen hiszek. Idézzünk csak ide egy Lillának tulajdonított levelet! „Kedves Drága Lélek! Én élek és vígan, azt hallom az ur is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor legjobbnak véli és Ítéli az Ur akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az Urnak hűséges Juliannája. ” A levél meghatóan szívszorongató, szerelmes tanúsága szerint az „Úr” valamiért - ki tudná megmondani, miért? - nem sietett túlságosan vissza Keszthelyről Komáromba, hogy megházasodjék. Később lehet, hogy sietett volna már, de akkor betegsége akadályozta. Nemcsak azért van bennem ez a kételkedés, mert többek szerint Lilla Csokonainak „nem volt meg” - bár erről a költő másképpen vall Barátomnak című versében. Úgy van: LILLÁT bír