Kortárs, 2003. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 1. szám

64 Kemsei István Az a bizonyos Lilla-ügy, avagy a ragasztott vers CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A REMÉNYHEZ Vajda uram, a magyar irodalomtörténet-írás első apaszörnyetege nagyon rendes ember le­hetett. Képzeljünk magunk elé egy, a család hajdani nemesi jóvoltából kikopott, ám hagyo­mányait és a családfa gőgjét makacsul őrző, tisztes komáromi polgárt a tizennyolcadik század végén. Háza van, gömbölyded (söprűnyél-szikár?) asszonya, eladósorból lassúban kivénülő - valószínűleg nem éppen túl kívánatos (de hát a szerelem mióta szól a legszebb emberpéldá­nyok privilégiumáról? Bocsáss meg, Csokonai!) - leánygyermeke, szorgosan gyűjtött vagyon­kája. Annyira azért mégsem lehet, hogy hozományra vadászó kérők seregét vonzza a Vajda­házhoz. Vajda uram kora hajnalban kel mindennap, a gyertyát kímélendő a tyúkokkal fekszik. Rend van körülötte. A hétköznap a munkáé, a könyökvédős, az elszegényedett vagy sosem­­volt­ gazdag nemesre kényszeredett hivatalnokságé (ami akkora nevet sem hoz neki, hogy a hivatali jegyzékbe fölvétessék), a méltatlan, jelentéktelenséget hozó megyei könyvelőségé, az ünnep és a vasárnap az ebéd utáni pipaszóé - már ha dohányzott egyáltalán. Vannak barátai? Aligha. Léhaság nem fér bele az életébe. Nők? Hajnali, piacos, dundi tejesasszonyok? Hivatal­nok kollégák hevesebb vérű menyecskéi? Ugyan! A tartózkodó férfiú már régóta nem foglalko­zik az effélékkel. Néha viszont, érzékenyebb pillanataiban, unokákról álmodik, tipegő, a ház csendjét fölverő örökösökről, akik majd folytatják, amibe ő belekezdett. De legelébb is valami rendes vőről kellene gondoskodni. Az a tisztességes dunaalmási fakereskedő, Lévai István uram nagyon megfelelő lenne. Nem nemesember ugyan, csak amolyan „talpas”, de érett férfi, túl is van az első ifjúságán. Megalapozhatná Juliska jövőjét. A lányból idővel akár még tehetős özvegy is válhatna. Erre jön ez a kákabélű, gyüttment poétaféle, itt lóg már hónapok óta, hol Szarkáék, hol Csapiék, de leginkább Laky Bálint úr kenyerén, se vagyona, se élhetése, csak a rossz, részeges híre előzte meg, ahogyan ezt már itt, a városban beszélik, és összezavarja Juliska eszét a firkál­­mányaival meg azokkal a nagy, ábrándos szemeivel. Ráadásul „debrecenyi” is az istenadta. Vajda uram egyébként sincs valami nagy barátságban a poézissel: már a líceumban, Horatius­­nál megutálta, a latin nyelv biflázásával egyetemben. Annak a Lilla-ügynek a véres, egy életre szóló komolyságában én nem egészen hiszek. Idézzünk csak ide egy Lillának tulajdonított levelet! „Kedves Drága Lélek! Én élek és vígan,­­ azt hallom az ur is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor leg­jobbnak véli és Ítéli az Ur akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel mara­dok az Urnak hűséges Juliannája. ” A levél meghatóan szívszorongató, szerelmes tanúsága sze­rint az „Úr” valamiért - ki tudná megmondani, miért? - nem sietett túlságosan vissza Keszthely­ről Komáromba, hogy megházasodjék. Később lehet, hogy sietett volna már, de akkor beteg­sége akadályozta. Nemcsak azért van bennem ez a kételkedés, mert többek szerint Lilla Csokonainak „nem volt meg” - bár erről a költő másképpen vall Barátomnak című versében. Úgy van: LILLÁT bír­

Next