Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 10. szám
128 állapotban érkezett a Rádióba. „Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan / ifjúságomnak harminc aranyát / megállok most és vallatom magam: / láttam Párizst - nem láttam Baranyát” - idéztem Jankovich versét, remélve az élő szó ihletét ettől. Vajon van-e a régi vershez társuló új mondanivalója? Jankovich azonban csak annyit mondott: van, van, van! - s hatalmas öklével döngette hozzá a mikrofon asztalát. A nyilvánvalóan hiábavaló kísérlet után taxit rendelve otthona felé indítottuk az egyre bizonytalanabb léptű költőt. A meghiúsult interjú másnapján Feri bátyám bölcs, szelíd Sarastro-hangja csendült meg telefonomban: „Kedves Gyurkám, restellem a dolgot, a temetés után, láttad, alkalmatlan voltam én a szólásra. Bocsássátok hát meg a kényelmetlenségeket.” Igyekeztem megnyugtatni: semmi baj nem történt, Feri bátyám - de ő mintha nem is hallotta volna. „így én folytatta - nem is érdemlem meg a honoráriumot, s nem is kérem azt!” Majd mintha csak legyintene, úgy tette hozzá: „No, a felét!” Máskor azonban - sajnos, már nem sokáig - még kárpótolhattuk magunkat: beszélgethettünk versről, zenéről, Bartókról. Akiről valamikor a hatvanas években beszélt nekem Alkotás utcai otthonában Tamási Áron. Ki tudja, miért, az interjú akkortájt nem került adásba. „Nagy veszteség számomra - olvasta kézzel írt jegyzetlapról -, hogy Bartókot személyesen nem ismertem. Sokszor volt eszemben, hogy írjak róla, erre vágytam is, de féltem is az írástól. Vágytam azért, mert annak a szellemi forrásnak a hevületét, amely a két háború között Magyarországon is nyilvánosságra tört, valahogy ő tudta úgy kifejezni, hogy annak nemcsak zeneművészeti, hanem társadalmi, sőt világnézeti jelentősége lett. Amit róla mondani szeretnék, annak talán ez lenne a magja. Ennek a magnak a rokonait már a két háború között némely írónál megtaláljuk. Egy kicsit ilyen rokon még az én Rendes feltámadás című elbeszélésem is, amely éppen abban az időben íródott, 1930—31-ben, amikor a Cantata profana a zene szárnyain felrepült.” A sors ajándéka, hogy Zoltán fiammal és családjával tavaly ott lehettünk Farkaslakán és a Hargitán, ahol a Cantata profana szövegének Bartók által hangszalagra mondott dokumentumához készített képi hátteret, megrendezve a mű koncertfilm-változatát a Duna Televízióban. És hogy találkozhattunk még Erzsi nénivel, Tamási húgával a farkaslaki házban. Régi filmjében és Tamási testvéreinél című írásában még Ágnes nénit is megörökíthette Zoltán. És hogy megírta Alkonyat című novelláját (a Kortársban jelent meg), mely a Rendes feltámadás és a Cantata profana rezonanciájaként a maga története. Hogyan is jut el az ember a globalizáció korában ahhoz a bizonyos tiszta forráshoz... „Mi másnak nincs őnéki lom” - írja Bartókról Weöres egyik legszebb költeményében. Bartók (mint Weöres is!) a jelenségek szerkezetében fedezte föl a költői mondanivaló erejét, s bár Beethovenéhez volt hasonló a természetszeretete, nem hangulati élményeket lelt abban, inkább a műalkotásokat is létre segítő törvényeket. Hiszen (Bartók szavai szerint) a népzene is a természet tüneménye, ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a világ egyéb élő szervezetei; a virágok, állatok. Ezért lehet igaz, hogy Bartók kedves virága a napraforgó volt, melynek nem annyira a Van Gogh által is megfestett sárga ragyogása vonzotta, hanem az, hogy a tányérján elhelyezkedő spirál (a Fibonacci-számsort Lendvai Ernő zenetudós emlegette ezzel kapcsolatban!) a természetes növekedés törvényét tükrözi... Illyés Gyula nagy Bartókierse a rettenet vízióit sejti Bartók zenéjében: hangzavart akár „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató saját tanulja hegedűs éneklő gége", hatalmas rapszódia ez, Vörösmarty kiáltását visszhangozza. De nem a zenét, hanem a Bartók által is képviselt nagy indulatokat jellemzi. A Bartók-zene atmoszférája, formái, arányai nekünk Mozartot juttatják eszünkbe, s azt, hogy Pilinszky egyszer József Attiláról azt mondta: ő Mozart! A rettenet élményében remény. A remekmű kegyetlen és szép, mint a természet: „az állat és angyal közti űrben / az élet kiszárítja kegyetlenül / merő szeretet és semmi irgalom / mi másnak kincs őnéki som / mi másnak szemétdomb őnéki égi kémia...”