Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 10. szám
KORTÁRSALGÓ 120 1956 - Múltlabirintus Tanár és tanítvány: álltunk egymással szemben az egyetem folyosóján 1973. március 16-án. Életre éhes, lelkesedni akaró, boldogságot habzsoló húszéves lány volt. Húsz év múlva fáradtan, keserűen úgy döntött: átsétál a túlsó partra. - Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! - támadt nekem indulatosan. A hangja sistergett, szikrázott a szeme. - Tegnap délután a kapuban rendőrök véresre vertek valakit, a bejárat mellett még mindig véres a fal! A proletárdiktatúra mindenható urai gondosan vigyáztak arra, hogy a szocializmust építő dolgozó nép nyugalmát kellemetlen hírek ne zavarják. A sajtó, a rádió, a televízió hallgatott arról, hogy március 15-én kora este tüntetők lepték el a Belvárost, a Március 15-e teret, a Bölcsészkar épületének környékét. Sajtószabadságot, demokráciát követeltek, ezért a szocialista rendőrség a szocialista demokrácia és szocialista sajtószabadság védelmében gumibottal oszlatta szét a tömeget. Néhány egyetemistát beráncigáltak a kapualjba, az egyiket megpofozták, orra vére a falra fröccsent. Hírek terjedtek arról, hogy többeket a rendőrségre is bevittek, állítólag reggelre mindenkit elengedtek. Biztosat nem lehetett tudni, tehát hinni bármit lehetett. Történelmi tény: az egyetem B portáján a fal véres volt, a takarítónő reggel mosta le a gumibotos pofozás árulkodó nyomait. Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! - nézett rám tanítványom szomorúan. - Nem akarok ebbe az épületbe, nem akarok egyetemre járni! Eddig úgy tudtam, lelkes híve a szocializmusnak. Néha csitítottam a lelkesedését, de jobbára irodalomtörténeti kérdésekről folyt köztünk a szó, csak ritkán politikáról. Most úgy érezte, ki kell kiabálnia magából csalódását, hirtelen jött kétségbeesését, s talán bennem bízott, vagy csak én álltam vele szemben reggel, az egyetem félig üres folyosóján, azért zúdította rám tengernyi keserűségét. - Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! Nem akarok ebbe az épületbe, nem akarok egyetemre járni! Úgy emlékszem, nagyon sokáig néztük egymást némán.Tudja, utálom az erőszakot. Utálom, ha védtelen embereket vernek gumibotos rendőrök. Értem a keserűségét. De az egyetemet ezért ne hagyja itt! Rám nézett, válaszolt. A szavakra nem emlékszem, csak udvarias kifejezésekkel álcázott indulatára. - Aki itt marad, az egyetért a diktatúrával! Akit nem zavar, hogy vér tapadt az egyetem falához, az nem becsületes ember! Öt perccel korábban Csokonai Vitéz Mihály egy verssorának lehetséges értelmezésein töprengve bandukoltam fölfelé a lépcsőházban, s most váratlanul szembetalálkoztam a... -Tudja, 1956-ban kamasz voltam. November 5-én már lefekvéshez készülődtünk, amikor közvetlen közelünkben iszonyú hangerővel kezdtek el dörögni az ágyúk, többször megrázkódott a ház a becsapódó lövedékektől, egy-egy pillanatra kialudtak a lámpák. Mindenki rohant le a pincébe. Az óvóhelyen a háború után nagyobb részét fáskamrának alakították át, kevés volt a hely - a ház lakói összezsúfolódva, rémülten tanakodtak. Mi ez? Megindult az orosz támadás - jelentette valaki a később leérkezők közül, aki Fadrusz utcai házunk hatodik emeleti ablakán kinézve látta, hogy a Bartók Béla úton a Hamzsabégi út felől, a vasúti töltés mögül zúdul felénk az orosz tankok áradata. Egy szálfatermetű, nyugdíjas katonatiszt, a nevére már nem emlékszem, hitetlenkedve csóválta a fejét. - Olyan hülye nem lehet egy parancsnok, hogy éjszaka indít támadást egy ellenséges városban, ahol irreguláris erőkkel áll szemben, és nem tudhatja, honnan és mikor támadnak rá. - Ezek olyan hülyék - mondta megfontoltan, minden szót külön-külön hangsúlyozva Gedényi úr a negyedikről. - Várjuk ki a végét - óvatoskodott a másodikról Wächter úr. Hallgattunk. A ház remegett. Sötét volt, néhányan gyertyát gyújtottak. - Volt már ilyen - dünnyögte rosszkedvűen 19. században született nagyanyám. Elmúlt néhány óra. Mintha távolodtak volna a tankok, csendesedett az ágyúdörej. Még sötét volt, amikor fölosontunk a lakásba. A miénk a