Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 7. szám
90 vagy mint napjainkban, amikor Szélketrec címmel kiadták „megjelent és meg nem jelent verseit”, azaz teljes eddigi életművét, a gyerekkori, 1941-42-ben írott verseket is beleértve. ■Ha a 20. század második felében „avantgárd” verseket írt valaki, az éppúgy hagyományt követett, mintha szimbolista vagy parnasszion verseket írt volna. A különbség csupán annyi, hogy az avantgárd hullámlökései jó ötven-hatvan évvel fiatalabbak, mint a szimbolizmus és a parnasszizmus. Az avantgárd azonban nemcsak ebből a nagyapáinkkal egykorú irodalmi régiségből fakad, hanem az emberi természetből is. Hasonlóan, mint ahogy a romantikus életérzés tört föl a „nép-nemzeti realista” Petőfiből az Álmos vagyok és mégsem alkatom, Az őrült vagy az Egy gondolat bánt engemet írásakor. Általános értelemben, azt hiszem, létezik egy „mindenkori” avantgárd: a romantikának éppúgy megvolt az előőrse (nálunk például Vörösmarty személyében az 1820-as és 30-as évek fordulóján, Petőfiében 1845 végén), mint a 18. század vége felé az érzelmek és ösztönök forradalmának Németországban és másutt: a fiatal Goethe korában ezt mondjuk Sturm und Drangmk. Megkockáztatom, hogy a maga idején a Carmina burana egyik-másik ismeretlen középkori szerzője éppúgy avantgárd észjárású költő volt, mint Villon vagy mint évszázadokkal később Rimbaud és főleg Lautréamont. Sok példa kínálkozik még: Dosztojevszkijt ki ne felejtsem. Marsall nem csupán azért lett modernista költő, mert megtetszett neki ez a hagyomány, hanem mert avantgárd költőnek született. Úgy látom, előbb írt zseniálisan „kakofon” verseket, mint olvashatott ilyeneket bárkitől. De mert nem akart mindenáron avantgárd költő lenni, nem is lett az mindenestül: versei a korai daraboktól fogva rengeteg hagyományos, olykor éppenséggel klasszicizáló elemet tartalmaznak. Számos megnyilatkozásából ítélve Csokonai Vitéz Mihály a kedvenc klasszikusa, akihez a költészettan tudományos tanulmányozása, játékossága és nyárspolgárokat megbotránkoztató életmódja egyaránt közelíti (az iskolai fegyelemmel mindketten hadilábon álltak), s talán egy kicsit az élhetetlensége is - tudniillik őt is alig hagyták élni. Mintha rátett volna egy lapáttal Tempefői híres mondására, mely szerint „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországban”, valahogy így: aki poéta lesz Magyarországban, az vállalja, hogy bolondnak nézik. Az ő elképzelése szerint Platón alapfogalma, a költői mania (elragadtatottság) a költői furoml (megszállottság, szent őrület) azonos. Igaz, ez a romantikusoktól sem volt idegen. Kortársai közül - nemcsak verseiből, hanem vallomásaiból is tudhatóan - Weöres Sándor a legfőbb mestere (aki szintén „csokonais” alkat). A Kortársban néhány évvel ezelőtt olvashattuk Weöres Sándor Marsallnak írt levelét az ötvenes évek közepéről, amelyben az idős mester akadémiai szinten ismerteti a pályakezdő költőnek az antik időmértékes verselés ritmusalakzatait, a különféle verslábakat és kólonokat. Marsall meg is tanulta ezeket, ahogy számos verséből látható. Nem csupán hexametrikus és anakreóni formákat találunk kötetében, hanem más kötött formákat is, például Balassi-strófákat, szonetteket s különböző ütemhangsúlyos sor- és strófakombinációkat, amelyek a régi, protestáns zsoltárirodalomra vagy még régebbi, középkori vershagyományokra nyúlnak vissza. A Nyugat körüli költők által kifinomított rímes-jambikus forma sem idegen tőle, ahogy például Legenda a szélmalomról című verse mutatja. Az életműkiadásban körülbelül jó egyharmad részre tehető a kötött formájú versek aránya. A többi, jobbára, gondolatritmus szerint tagolt szabad és prózavers. A nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján árulta el Marsall egy interjúban, hogy milyen további hatások érték. Az ötvenes évek második felében megjelent a modern francia költők antológiája, mely az akkoriban különösen virágzó műfordítás-irodalom tolmácsolásaiban mutatta be Apollinaire, Tzara, Breton, Eluard, Supervielle, Michaux, Follaine, Char és más franciák verseit, melyek a rádöbbenés, egyben-másban az önigazolás erejével hatottak Marsaiba. Részint saját ösztönös elképzeléseit vélte fölismerni ama franciák példáiban, részint új, eladdig ismeretlen munkamódszerek, látásmódok és távlatok nyíltak meg előtte. Amikor néhány évvel később az amerikai beatköltészet hullámai is begyűrűztek Magyarországra, Marsall már kész