Kortárs, 2004. július-december (48. évfolyam, 7-12. szám)

2004 / 7. szám

1 Milley Tóth Ferenc Az önkéntes bűnbak PORTRÉVÁZLAT ADYRÓL Budán, a Hűvösvölgyi út és a Nyéki utca sarkán ma is áll az egykori Park panzió épülete, amelynek 1913 késő őszén (lévén már holtszezon) Ady volt az egyetlen lakója. Nagy, szürke, kétemeletes ház, tetején a sokszögű „bolondtoronnyal”, szomszédságában a lipótmezei elme­gyógyintézettel, ahová a magányos vendég (ha éppen békén hagyták a félig-meddig kékharis­nya „kis női csukák”) olykor átsétált, nem puszta kíváncsiságból. Mély rokonszenv és együttér­zés élt benne az ott raboskodók iránt. Népszerű volt odabent, különösen a nők között, sokan kívülről tudták néhány versét, rajongtak érte, megérezték benne a „földönkívülit”, hiszen ők is azok voltak, csak éppen önmagukon is kívül. Régi hiedelem szerint őrült és zseni között lé­nyegbeli rokonság áll fenn, vélhetnők ezért, hogy innen a különös vonzódás. Pedig a zseni (ki tudhatja, mit jelent ez a definiálhatatlan szó?) attól az, aki, hogy képes fölismerni (jó esetben meg is ragadni) a jelenségek leglényegét, míg a beteg elmében összemosódik a valóság a fik­ciókkal, képzelete öntörvényű. Az Arktisz hasonlít az Antarktiszra, de mágnesességük ellenke­ző irányú, és egy világ választja el őket egymástól. A hasonlat, igaz, sántít, mert lelki síkon bi­zony megesik, hogy összerántódnak a pólusok. Élete vége felé, betegsége miatt, vészesen közel került ehhez az állapothoz, rettegett a „Schwartzertől”, de a Gondviselés (amelyben nem hitt) ezt már túl soknak találhatta, megmen­tette Hölderlin és Nietzsche sorsától, halálba menekítette. Félelmetes „rokona” első párizsi útja óta kísértette, egyre hangosabban „búgtak a tárnák”, orvosai csodálkoztak, hogy még él. „Vité­zül” állta a sarat, dacból, hiúságból, muszájból, két hullámvölgy között talán még jól is érezte magát, ő, aki szinte mindig szenvedett valamitől. Önhajszoltsága, túlérzékenysége, fel- és elcsi­­gázottsága, alkoholos éjszakák, veronálos hajnalok és macskajajos ébredések gyötörték, me­nekült Érmindszentre, Párizsba, tengerpartra, ilyen-olyan szanatóriumokba, miközben „köte­les versbe­ életének” refrénjét hajtogatta: „Élek-e én? Éltem-e én?” Egy tátrai tengerszem tükré­ben (egyik szanatóriumi „gyógyulása” után) hitetlenkedve bámulja „keshedt, vén arcát”: ...én nem tudom, ki vagyok, éltem-e, élek? Valakinek neve vagyok Vagy örököse egy halott Szomorú nevének? Álomnak érzi az életet, mint már annyian előtte és utána. Babits egy templomi kórus erké­lyén ülve érzett valami hasonlót: Egész világunk mind csupa látomás, folytatott álom, lassú lidércnyomás...

Next