Kortárs, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-6. szám)

2007 / 3. szám

2 állanom a távozásra, s nem érdemes már nagy terveket szőnöm, minden óra Is­ten adománya. Lassan megvilágosodott az elmém, nem gyártok legendákat, igyekszem a múltat bevallani. Hónapok óta arra kényszerülök, hogy az ágyat nyomjam, lázam ingadozik, hol elönt a forróság, és kiszárad a torkom, hol pedig olyan hidegnek érzem a testemet, mintha máris félúton járnék a sírgödör felé vezető ösvényen. Szerettem volna legalább azt megérni, hogy évtizedes szorgoskodásom gyü­mölcsét a kezembe vegyem. Olybá tűnik, már ez sem adatik meg nekem! Napnál világosabban látom, olyan lesz ez a magam mentségére írott biográfiaféle, akár a cimbalomhoz hasonlított természetem okán szerteágazó poézisem és az Isten akarata szerint bizonnyal rövidre szabott életem: töredékes és befejezetlen. Egy­­begyűjtvén életem eddigi során árkusokra rótt és későbbi kiteljesítésre szánt bi­zalmas följegyzéseimet az életemről; visszaidézvén kútfőmből némely barátom­nak írott szenvedélyes vallomásaimat poétikai törekvéseimről; lajstromba szedve fájdalmas emlékeimet a szülőföldemtől távol töltött esztendőkről; s végezetül át­nézvén az egyes barátaim hívogató-vigasztaló leveleit, melyeket édes hazám kü­lönb helyein vehettem kézbe - látom, micsoda hiátusok és törések szabdalják szét létemet. Lázrózsáktól gyötört szemem előtt vitustáncot jár a kollégiumi jám­bor kisdeák, aminthogy a Váradról hazafelé igyekvő nagybeteg is megmutatja beesett arcát: látszik rajta hőn óhajtott vágya, otthon halni meg, édesanyja ölelő karjaiban. Ezen régmúltból visszaköszönő írások s a közibük szőtt ákombákom­­szerű toldások, bölcs és bölcstelen kommentárok összegyűjtése révén enyhíteni szándékozom, óh, Múzsák, létemről szóló énekem obskúrus hangjainak zavarát, ezért hát hátranyúlok az időben, mert a múltba merült hangok láncát összefüg­gésük értelme kiemeli az emlékezés jelen idejébe. Eleddig napvilágot látott opusomat kézbe véve bizonnyal lesz, aki elmondja (óh, vajon csakugyan lesz-e, esetleg kétszáz esztendő múltán akad-e olyan feje­delmi társ, aki elmondja), Csokonai Vitéz úgy vágtatott el a Mors Imperator ke­­hes lován, hogy cifra tarsolyában magával vitte a végső formát nyert művét, melyből megtudhattuk volna: ki is volt valójában Csokonai Vitéz Mihály. Az utó­korra testálandó kevés műből tehetségem valódi természetére reá esmérni nem tudóknak, miként a magánosságában a filozófia ormaira emelkedett poéta nagy­­szerűségében kétkedőknek, és a pipeskedni, kalmárkodni akaró emberek gátlás­talansága ellenére is megőrzött erkölcsi állhatatosságomban bizonytalankodónak sietek segítségére lenni, nyílt szívvel és a tőlem telhető legnagyobb alázattal, Csokonai Vitéz felőli elfogulatlan ítélkezésük tárgyában. Tükröt tartok magam elé, melybe ti is, embertársaim, belénézhettek, kívánságotok szerint, és rábulista hajlandóságotoknak engedve, ki-ki a maga mércéjének és ízlésének megfelelően mondhatja el körmönfont ítéletét, szőrszálhasogató okfejtését. Az igazat megvallva, nem állott szándékomban felibe-harmadába maradt mű­vem helyett átkozott és nyomorult életemről szóló biográfiát összefércelni, an­nak ellenére sem, hogy Az én életemről szóló jegyzeteimet már a becses olvasó elébe bocsátottam a ’94-es Magyar Hírmondó II. kötetének lapjain. Én ugyan i

Next