Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 7-8. szám - Keserü Katalin: Lüktető rend - Vásárhelyi Alice művészetéről
Keserű Katalin Lüktető rend Vásárhelyi Alice művészetéről Néhány évtizede csak annak, hogy a kortárs művészet, a művészetkritika s nyomában a művészettörténet-írás feltett egy kérdést, amely azóta szerteágazott, s amely a női művészek helyzetére vonatkozott (a történelemben és a jelenkorban). A negatív válasz, hogy tudniillik nem voltak helyzetben sosem, a kutatásokat több irányban indította el. Részben elkezdődött a múlt női művészeinek felkutatása és értékelése, azaz sorsuk, tanulmányaik, szakmai pályafutásuk, fogadtatásuk vizsgálata s ezekkel kapcsolatban az akár tipikusnak is mondható változatok leírása. Műveik összegyűjtése és elsősorban a kortárs alkotások tanulmányozása arra is felhívta a figyelmet, hogy olykor a női alkotók témavilága, alkotómódszere, eszközei különböznek a művészettörténeti kánonokban leírtaktól, és esetenként indokolják a szóbeli megkülönböztetést is, amit a nőművészet fogalmával fejezünk ki. A nőművészet-kutatással együtt az életrajzi adatokkal összefüggő feltárás ismét létjogosultságot kapott, az esztétikai megközelítés mellett. A magyarországi szakirodalom és művészeti élet az 1990-es években kezdte pótolni a hiányokat (vázlatos összefoglalást adott erről a Modern magyar nőművészettörténet című könyv 2000-ben, Kijárat Kiadó), ám a történeti anyag változatlanul, egy-két kivételtől eltekintve feldolgozásra vár. Különösen mostoha sors jutott annak a generációnak, mely a 20. század közepén érett művésszé, hiszen annak a kornak értékelése a mindenkori kortárs művészet fényében máig változó: az újavantgárd művészeti események mellett a hagyományos képzőművészeti ágazatok (festészet, szobrászat, grafika), technikák, anyagok, módszerek és műformák (kép, szobor) kiesnek az érdeklődésből, anélkül, hogy értékeik nyilvánossá válnának. Nincs olyan nemzetközi összefoglalója a század 50-es, 60- as, 70-es évei művészetének, mely értékelné például a figurális művészetet is az absztrakt vagy az annál újabb művészeti tendenciák mellett. A figuratív művészet mellőzöttsége különösen áll Közép- és Kelet-Európára, ahol az avantgardizmusok egy diktatórikus társadalmi berendezkedés ellen lázadva a művészet szabadságát deklarálták, s így minden másnál jobban felértékelődtek. Ráadásul ebben a régióban a szocreál változatlanul rányomja a bélyegét, kötelező figurativitásával, a századközépről alkotott képre. Egy példa a hazai művészettörténetből Kondor Béláé. A maga idejében forradalmi szellemű diplomamunkájával (1956, Dózsa-sorozat), a grafika terén véghezvitt újításaival, a létezés mélységeit a művészet történetének mélységeibe