Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 7-8. szám - Szász László: Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról (regényrészlet)
A gyerekek rácsokkal védett sikátoron keresztül közlekednek a bentlakás és az iskola között, oda-vissza. Az alsó tagozatosok délelőtt járnak iskolába, és a délutánt töltik a tanulószobákban a nevelőtanárokkal, a felsősök ellentétes menetrend szerint. Délben következik be a legveszedelmesebb napszak, amikor a két sereg a kantinnál találkozik: a nagyok még esznek, a kicsik odakint várakoznak, és meg kell oldani a helycserét. Az ebédidőt jelző csengők egyszerre sivítanak fel az iskolában és az étkezde falán. A tantermekből a gyerekek viszonylag fegyelmezetten indulnak a rácsos alagútba, ott azonban hamar szétbomlik a sor. Az osztálybeli munka szabályozott ritmusa meg a környezet, a zárt tér valamiféle fegyelmező rendet kényszerít a gyerekekre, és az adott keretek között a szaktanítók, tanárok képesek három-négy órán keresztül helytállni. Az épületen kívül nincs módszerük a rend fenntartására, ez nem az ő hivatásuk. Jobban elfáradnak a kísérőszolgálat félórája alatt, mint az egész délelőtti tanítástól. Ordítva, csapkodva, pánikban szaladgálnak a ketrecfolyosóban teljesen felszabadultnak látszó gyermekek után. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a rácsok két oldalán a nézők sohasem mulasztanák el a látványt, mely minden alkalommal képes valami újdonsággal szolgálni. Asszonyok konyharuhával a kezükben lépnek ki a hátsó udvarba, révezetesen tördelik a kezüket és sikongatnak, az idősebbek, a megértőbbek csak a fejüket ingatják kárhoztató mosollyal; komolyabb családapák feddő szavakat kiáltanak át, nemritkán a tanítónőknek; fiatal, salopétás munkások a futballmérkőzések változatos szókészletével buzdítják a legharciasabb kölyköket. Ez a hálás közönség mintegy magasabb teljesítményre ösztönzi az elszabadult hordát. A kacskalábúak, a lomhán görgő Down-kórosok, a gyámoltalanok csupán üvöltöznek egymásra, viszont ők az áldozatai a keményebb egyéniségeknek: hátulról elkaszálják, fenékbe rugdossák, fejbe csapják őket. Rozzant szavak, a kerítésen túli józanok számára értelmetlen töredék mondatok kavarognak. Az erősebb fiúk egymást püfölik. Georgeta négykézláb mászik és ugat, rövidesen néhány másodikos csatlakozik hozzá, nem ismerik a nyelvi, etnikai különbségeket. Csakhogy itt is vannak vezéregyéniségek, akik sérthetetlenek: Tibi és Viorel méltányosan elosztják egymás között a hódolók csapatát, ugyancsak nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Egyszerre rugaszkodnak neki a rácsnak, a szabadulási ösztön elementáris és példateremtő gesztusával. Nyomukban híveik kicsi, de serény osztaga kapaszkodik máris, cibálják tíz körömmel, foggal a dróthálót, de csak nekik, kettejüknek sikerül fejhosszal a kerítés fölé emelkedniük. Túloldalt az ifjúmunkások felkészülten várják a mutatványt, mely egyhangú mindennapjaik rítusává lett. Hosszú botokat emelgetnek röhögve, és a két kikapaszkodó orrát böködik. - Kuss vissza, hülyék, a ketrecbe! - Rémisztő pofákat vágnak, botjaikkal hadonásznak. - Vigyázzatok, dilinyósok, me’ ezek itt széttépnek, megesznek, ezek itt mind kannibálok! -Jól mulatnak mindahányan. A pedagógusok tehetetlenek, bár a két vezéregyéniségtől kevésbé tartanak. Viorel és Tibi nem fog átmászni, a túloldalon leereszkedni, sohasem kísérelték meg a szökést. Világuk az iskola meg az otthon között rövidre zárul, a kerítésen túl minden ismeretlen, talán félelmetes. A kerítésre