Kortárs, 2011. január-június (55. évfolyam, 1-6. szám)
2011 / 4. szám - Thimár Attila: Az Operenciás szabályokon is túl...(Térey János: Protokoll)
néhány tucatnyi emberből álló irodalmárokon túl, ha népszerű műfajokban és népszerű fórumokon tud megjelenni. Egész irodalmunk nyer ezzel, hiszen egyre nagyobb közönséget tud(hatna így) maga köré vonzani. A szélesebb közönségre tekintő alkotásmód szükségessé tesz olyan poétikai megoldásokat, amelyeket nemcsak a vájt fülű, a minduntalan az intertextusokra vadászó irodalmárok értenek meg, hanem azok is, akik csak szeretik és élvezik az irodalmat. A három művet ezeken túl összekapcsolja, hogy témájukat a magyar valóságból merítik, kettő napjaink világából, a Jeremiás pedig egy elképzelt jövőből, ám e jövő alapját az határozza meg, amit ma magunk körül látunk. A kortárs valóság bemutatása (reflexiója) azért fontos, mert éppen az 1990-es években induló szövegirodalom-hullám inkább a világot papír- és cybertérbe építő műveknek kedvezett, és háttérbe szorította azokat, amelyek a valóság referencializálhatóságát állították fókuszukba. Az Asztalizene és a Protokoll között szoros kapcsolatot teremt, hogy azonos szereplők bukkannak fel bennük: Donner Kálmán doktor, Delfin, az opera-énekesnő, de még Győző, a színdarab középponti alakja is megjelenik az új regényben, igaz, csak egy villanásra a népszerű designer, Max házibuliján. Henriknek, a lelki sérült, zsörtölődő operakritikusnak a regényben Karányi az utóképe. A hősök emberi sorsukban lépnek át az új műbe, nem irodalmi „intertextuális” alakokként; párbeszédeikben visszautalnak azokra az eseményekre, amelyek korábban, a színdarab cselekmény idejében történtek, de nem reflektálnak a darab szövegére, szövegvilágára. A történetek - megcsalások, szerelmek, barátságok folytatódnak, de nincsen gondolati, hangulati azonosság, a problémák, feszültségek az élet más tereiben alakulnak ki. Az Asztalizene tételmondatából - „Tavaly mindenki meghalt, és tavaly / Mindenki megvolt, mindenkinek”- a regényben a „mindenki meghalt” gondolatkör teljesen háttérbe szorul. Azzal együtt, hogy a szereplők műveken keresztül vándorolnak velünk, nincsen kidolgozott múltjuk, itt, a regényben sem. Mátrai Ágoston szellemi fejlődéséről nem tudunk meg semmi lényeges adatot, kivéve, hogy ő vette át és őrizte meg nagybátyja, Gerdesits tanár úr különlegesen gazdag és értékes könyvtárát. Ezen túl a múltból csak édesapjának tragikus autóbalesetéről értesülünk, de más jellemformáló, a lelki rétegek tektonikus mozgását leíró gyerekkori emlékről nem. A narrátor nézőpontja erősen a jelenre fókuszál, a múlt csak annyiban lesz fontos, hogy milyen reflexiókat vált ki a jelenben a hősökből, s ezek a reflexiók milyen módon tudnak mások hasonló benyomásaihoz kapcsolódni. A középosztály hagyományai A múltnak elmosódott körvonalú képéből nem derül ki, honnan származik a szereplők birtokolta kulturális hagyomány. Milyen családi indíttatásból kedvelik a művészetet? Milyen alapokra épül, és milyen későbbi hatások formáló ereje alatt áll ízlésviláguk? A regényről szóló kritikák sorozatosan ismételgetik a felső középosztályt a szereplők társadalmi elhelyezkedését illetően, ám ez a társadalmi