Kortárs, 2014. január-június (58. évfolyam, 1-6. szám)

2014 / 2. szám - Szigeti Csaba: A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma (tanulmány)

SZIGETI CSABA A kettészelt semmi toposza Kosztolányi Dezsőnél és ma E gondolatmenet középpontjában Kosztolányi Dezső Ének a semmiről című költeménye áll, s most, az írás kezdetén ebből is kiemelem a záró versszakot. Csak az utolsó versszak kiemelése az enyém, mert a költemény egészének kiemelése az egyes Kosztolányi-költemények időrendjéből magától a szerzőtől való, aki a kiemelés e szellemi mozdulatával alapozta meg az Ének a semmiről - Kosz­tolányi és a költemény számára - végérvényes státusát. Szándéka szerint így e költemény „a leg­utolsó vers" lett. Nem ténylegesen az, hiszen a vers valamikor 1933 első felében keletkezett, s szer­zője 1936. november 3-án halt meg: az Ének a semmiről kronológiailag egyáltalán nem, csak szimbolikusan a legutolsó verses műve, mert a költői szándék által megszerkesztett életmű leg­utolsóvá tett darabja. A Számadás című verseskötet nem önállóan, hanem a válogatott versek végén, mintegy függelékként jelent meg 1935-ben, s ebben, vagyis a válogatott versek kötetének végén a mi versünk - ráadásul a legutolsó versszaka - egyszerre zárja le az Ének a semmiről című költeményt, a Számadás című verseskötet egészét és Kosztolányi Dezső általa válogatott verseinek összességét, vagyis saját költői életművéről élete végén kialakított vízióját. Ennek a „legutolsó” versnek a legutolsó versszaka így szól: Pajtás, dalolj hát, mondd utánam. Mi volt a mi bajunk korábban, Hogy nem jártunk a föld porában? Mi fájt szívednek és szívemnek Caesar, Napoleon korában? Vagyis a költemény, a verseskötet és a válogatással megszerkesztett lírai pálya végén kérdések állnak, a legvégén pedig egy kérdőjel (ez a kacskaringós vonal a ponttal az alján bizony nem a kiterí­tett halott vízszintes gondolatjele). Miközben messze nem az időrendben legutolsó költemény záró versszakáról van szó, a válogatott versek kötetben elfoglalt helye a verset utolsó költeménnyé avatta, s ennek az utolsóságnak mintegy az összegzőjévé vált a fent idézett befejező strófa - már jóval Kosz­tolányi Dezső halála előtt. Hogy közismert példára utaljak, így szerepel József Attila nevezetes, 1935 nyarán A Tollban megjelent Kosztolányi Dezső című írásában. Miután József Attila beidézte a „Pajtás, dalolj hát, mondd utánam...” kezdetű záró strófát, és megjelölte a költeményt (Ének a semmiről), e vers és versszak után így összegzett: „Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről."­ Közvet­lenül a költő halála után a kortársak e költeményt utolsó versként olvasták és értelmezték. Ez a legegyértelműbben Kárpáti Aurélnál jelenik meg, aki a Pesti Napló 1936. november 9-i számában a nekrológot az Ének a semmiről nem legutolsó, hanem az utolsó előtti versszak beidézésével zárta. A költeményt úgy olvasta, mint költői végrendeletet: „Nehéz elhinni, hogy már nem találkozunk vele holnap, holnapután, soha ezentúl. Elfehéredett szájjal, riadtan bámulunk utána a semmibe, amerre el­tűnt. Csak végrendelkező szavai visszhangoznak bennünk, kísérteties kondulással: »Ha félsz, a másvilágra írj át, verd a halottak néma sírját, tudd meg konok nyugalmuk írját, De nem felelnek,­­ úgy felelnek,­­ bírjuk mi is, ha ők kibírják.«". A párizsi Lehetséges Irodalom Műhelyei (az OuLiPo) egyik munkása, François Caradec évtize­dekkel ezelőtt írt egy kizárólag idézetekből álló (de idézőjelek nélküli), frenetikus hatású szöveget, SZIGETI CSABA (1955) Kőszeg 51

Next