Kortárs, 2015. január-június (59. évfolyam, 1-6. szám)
2015 / 1. szám - Halász Margit: Arábus estvék - Úti levelek Csokonai Vitéz Mihály stílusában (próza)
rács jön, melyről protestáns asszonyanyám étke jut eszembe. A végén datolyalét tesznek elém. Hát én bort vártam, melynek tüze van. Oh, micsoda barbarizmus nem Noé atyánk szent italával zárni az estét. De uralom magam, és egy kedves negédi mondattal megköszönöm az erántam való szívjóságukat és vendégszeretetüket. Az estve további részét egy éles ventilátor alatt töltöm. A falapátjai nyiszorognak, mintha lidérc költözött volna beléjök. Továbbra is pusztító a hévség. Óhajtom az álmot, de sehogyan sem jön a szememre. Azon elmélkedem, hogy vajon van-e a világon olyan ember, aki most azt érezi, amit én. Arra riadok fertályálmomból, hogy óriási haos uralkodik a kertben. Rémülten ugrom fel a nyoszolyáról. Mellyem hasogat, szívem majd kiugrik a helyéből. Belső látományok látásával küzdöttem egész eddig életemben, de ez mind közül különbvaló. Barátném, pendelyes fiúgyermekeket látok éjnek évadján egy labdát rugdoskodni. Ők csapják ezt a rémisztő zajt. Dühömben majdnem elkáromkodom magam amúgy cívisesen-debreceniesen. Aztán a rousseau-i türelemre és empátiára vagyok kéntelen gondolni. Az értelem félleg bölccsé tesz engemet, nem fakadok ki, és nem is emésztem magam tovább. Még mindig jobb itt Kairóban, mint a hortobágyi poros kis falucskák valamelyikében anyagot gyűjteni a következő regényemhez. MÁSODIK LEVÉL Kedves Barátném! Ma reggel hév kedvem vagyon. Kis pacsirtaféle danol a veres hibiszkuszok között. Hol, merre vagy, kicsi madárka? Nem felel. De nincs idő a keresgélésre, mert indulunk a Nílushoz. Ah, szent folyam, mely végigfolyik a sivatagon. Méltóztass megnyílni, és elmesélni nekem a piramisok titkát. Szerelmem irántad akkor vette kezdetét, amikor a kollégiumban megismertelek. Neved az ókori Egyiptomban Hápi volt. Nállunk, faluhelyen így hívják a kiskacsákat. Bocsáss meg, hogy elragadtatom itt magam. De ha már a barmoknál tartok, sóhajtva jegyzem meg: egy nílusi repülőkutya, azaz egy Rousettus aegyptiacus látásáért mit nem adnék. Még az is általfutott elmémen, hogy hazaviszek egyet, és majd azzal ijesztgetem a félénk kritikusokat és kiadó-igazgatókat. De ne félj, ez csak egy barbár eszme sötét árnya volt, ami orvul rám terült. Tudod, én az élő természetnél jobban semmit sem tisztelek és becsüllök. Hiszen mi más tehetne egy írót bölcsebbé, mint a natura. Már a Nílus sem a régi. Úgy érzem, nem olyan, mint háromezer évvel ezelőtt volt. Most zajos uszályokon dorbézoló urak és hölgyek vernyákoló hangja. Darabosságot okoz ez fülemnek, mint egy félresikeredett jambus. Én itt Egyiptomban könyvek dolgában szűköt látok, na de majd Nagy Sándor városában e témában újólag szóllok. Általmenni a Nílus hídján egy vámospércsi fűrész lányának ijjesztően lelkesítő érzés. Ez nem a Vámos-ér korhadt fahídja, de nem ám. Vendéglátóim úton-útfélen ismerősökbe botlanak, és olly tisztelettel és gonddal mutatnak be, mintha én lennék Goethe. Egy európai író, mondják, én meg restellkedve bámulódom, szint ugyanakkor írói hiúságom kielégítést nyer. Giza: Ez a hely két fertályórányira fekszik Kairótól. A piramisok között lágy zephir lengedez, hosszú hajammal játszik. Egy tevés ember jön felém, szemében édes remény, tán árendába veszem a karmát. Nemet intek a fejemmel, aztán közlöm vele érzeményemet latinul, németül, görögül, franciául. De nem érti, egyre csak nyelves velem. Leginkább a francia kiejtésemtől lesz ideges. Kérdezem a kísérőimet, mit mond. Oh, semmi különöset, csak éppen megátkoz, felelik. Drága Barátném, eddig csak szó