Kortárs, 2015. január-június (59. évfolyam, 1-6. szám)

2015 / 1. szám - Halász Margit: Arábus estvék - Úti levelek Csokonai Vitéz Mihály stílusában (próza)

retem átkozott kódusa voltam, de mostantól a sivatagi lidércek is sarkomban lesznek. Ez a három nagy piramis Fortuna kegye nélkül nem állhatna itt Afrikában. Úgy építették őket, hogy belsejükbe folyosókat fundáltak. Olly accuratus mind a három, hogy beleremegek a látásokba. Ezer kérdés merül fel bennem a­mint sétálgatok a kövek között: kerék, szállítóeszköz, zsiga nélkül hogyan lehetett több milló kőtömböt szállítani? Hány férffi és hány szint ugyanannyi barom munkája kellett ehhez? Egy átallyába honnan tudták, hogy a homok alatt olyan gránitrét van, melly elbírja a fundamentum sullyát. Minő oskolázottság kellett ehhez. Debretzenben kétség között fogadják majd, a fantáziám játszi bájol­­gásának veszik, ha elmesélem. A gizai nagy szfinx hetvenhárom méter hosszú, húsz méter magas, és nem bővölködik orr dolgában. De még így is delicat, illusztris jelenség. Rémí­tő dolog szembenézni vele. Én mégis megcselekedem. Tudod, barátnőm, a ter­mészet egy olyan játékszín, amellyben szüntelen változnak a dolgok. Ez a szfinx meg évezredek óta változatlanul áll, és bámulódik ránk, emberekre. Ér­ződik az arc­án, hogy minden titkok tudója. Ijjeszt engem, mert a fátumomat hozza elibém. Eleddig bele sem gondoltam ebbe, azob­a, hogy belenéztem a kőszemébe, dicstelen lett számomra a valóság. Szerecsen kalmárok metaforikusan parányi tevéket és kaskákba tett pi­­ramisocskákat forszíroznak vételre. Nem tartom illendőnek, hogy ne vegyek egyet. Amikor nyúlok érette, szeretőmre gondolok. Aztán megkeményítem lelkem, nem sijjedek le, hisz megszentem neki jambusokban, hogy Isten véle, így osztán drága jó kálvinista anyámnak veszem. A kis tevécskén czirádás ta­karó. Olyan kellem süt le rolla, hogy szinte megkötöz. Kissé negédj a mütyür barom, de szigorú Édes Anyám praktikus szívét reményeim szerint megéde­síti majd. Estve zsillapodni látszik a hővség. Mellyem szorítása enged. Egy zöld li­getbe vezetnek Múzsáim. A Nílus alant bágyadozva foly. Jobban érzem itt ma­gam, mintha a Parnasszuson lennék. Itt nem rágnak a búk, jó itt a magános­ságban múlatni. Nektáros ájer vegyül jázminos illattal. Szinte el is feledem árvaságomat és orczámnak feltűnően keserédes voltát. Egy uszályon vonzó küllemű bajuszos férfi tesz-vesz. Félmeztelenre vetkezik. Óh, egek! Veszem a pennám, és írom: „Levetkezett kedvesem, Már feredni készül: Jer Múzsám! Majd meglesem, Milyen kalap nélkül.” Írd meg Barátném, mit szólsz e négy sorhoz. Én Rousseau vélekedését osztom. Félénk természetem megőrizte a becsületes erkölcsöt. Képzeletben sok szeretőm volt, hiszen ezt te is tudod. Ábrándos szellemem jóllehet egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszítha­tott volna. De Fortuna kegyelmébe fogadott. Isten véled. HARMADIK LEVÉL Drága Barátném! A mai napon muziumba megyek. A Kairói Nemzeti Muziumba. A kertben egy szökőkút, oldalán egy-egy szfinx. Megveszem a kilétet, és belépek. Halotti csend fogad. Az áer hűs, kétség kívül itt mindent hűtenek. Sok-sok zsetsebetsével telirakott termen megyek keresztül. Feltűnik a töméntelen sok skarabeus. Ezt Bagamérban ganajtúrónak mondják. Az ókori Egyiptomban

Next