Kortárs, 2018. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)
2018 / 1. szám - Gajdó Tamás: Tóth László: ...nagy haszna a Teátromnak. Gondolat, 2016
1061 kritika ebben a témában felbecsülhetetlen értékű munkát végzett. Nála szerencsésebb kutatók olyan művészek pályaképét rajzolhatják meg, akik a tétova kezdetektől eljutottak az egyedüli fokmérőnek tekintett sikerekig, és olyan intézmények történetével foglalkozhatnak, amelyek bemutatása számot tarthat a nagyközönség érdeklődésére is. Ha a színházi jelenség nem illeszkedik a kor fő áramába, s a publikumot nem hozzák lázba a premierek, ha a színházigazgatók állandó pénztelenséggel küzdenek, az állam pedig adminisztratív eszközökkel avatkozik be a szabad versenyen nyugvó színházi életbe, felmerül a kérdés: miért veszteget szót a színháztörténet-írás a kudarcokra. Tóth Lászlót szerencsére nem érdekli ez a vélekedés, és konok kitartással vizsgálja, hogy a két regionális központban, Pozsonyban és Komáromban mi jellemezte a magyar nyelvű színjátszás évszázadait. Legújabb, ...nagy haszna a Teátrumnak. Régi és új színháztörténeti dolgozatok Komárom és Pozsony múltjához című kötetében ennek az évtizedes kutatómunkának legjelentősebb eredményeit adja közre. A könyv előszavában a szerző megindokolja, miért érezte kötelességének - acsehszlovákiai magyar politika-, társadalom-, népesség- és művelődés-, valamint művészettörténeti kutatások szűkösségének ellenére -, hogy hozzájáruljon a „mai Szlovákia, vagyis a volt Felföld" színháztörténetének feldolgozásához. Kiemeli, hogy a „magyarországi, illetve a magyar nyelvű színjátszás történetének igen fontos szakaszai, fejezetei esnek az 1918-1919-ben a történeti Magyarországtól elszakított területekre (így a mai Szlovákiához tartozókra is), a magyar nyelvű iskolai színjátszás kezdeteitől a vándorszínészet kialakulásán keresztül egészen az 1918-1919-es főhatalomváltásig”... Különös érdekessége Tóth László munkájának, hogy az elszórtan megjelent művek kötetbe rendezve, egymással dialogizálva, új összefüggésekkel lepik meg az olvasókat, s az apró, addig egymástól elszigetelt, epizódoknak tűnő események az új szövegkörnyezetben más megvilágításba kerülnek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az írásokból izgalmas, fordulatos olvasmány formálódott, amiben része lehet a szerző írói, szerkesztői múltjának. Nem pusztán az adatokra, a nevekre, a bemutatók dátumára figyelünk, élvezettel olvassuk a nagyszerű stílusban megírt történeteket, fel-felsóhajtunk, amikor arról van szó, hogy újból meg kellene vetnie a lábát a magyar színtársulatnak Pozsonyban vagy Komáromban. Elgondolkodtató, hogy a magyar művészek a 19. század elejétől szinte napjainkig mindig fennkölt érvekkel indokolták a színjátszás szükségességét, elnézést kértek, hogy játékuk még nem tökéletes; a közönség látszólag elfogadta az érveket, valójában pedig azt várta, hogy fordulatos cselekményt szórakoztató műveket lásson kiváló művészek összecsiszolt előadásában. Hogyan is írta 1844 szeptemberében Levél egy színész barátomhoz című versében Petőfi Sándor? „Kenyért keresni színészek leszünk, / Nem a művészet szent szerelmiből, / S haladni nincsen semmi ösztönünk. / »Pártolj, közönség, és majd haladunk,« / Mond a színész, és az meg így felel: / »Haladjatok, majd aztán pártolunk;« / És végre mind a kettő elmarad.” Akadnak azonban felemelő epizódok is a vidéki színjátszás történetében. Tóth László részletesen elbeszéli Komárom színháztörténetének alig ismert időszakát: 1849 nyarán Pázmán Mihály társulatának az volt a feladata, hogy a szabadságharc végnapjaiban hozzájáruljon „a jó hangulat fenntartásához" a városban. Ennek időszerű, érdekes darabok előadásával igyekezett eleget tenni. Az ostromállapot kihirdetése után, 1849. július 15-én került színre Futó János komáromi honvéd tüzér Budavár visszavétele az osztrákoktól című történeti színműve. Szinnyei József naplójából kiderül, hogy a színi direktor „önkénykedett a szerzővel szemben, nem lévén elegendő személyzete, és a darabban előfordulandott ágyúzások és fegyverropogások jelen körülmények közt eltiltottak, azért az első és az ötödik felvonást kihagyta". Tóth László több olyan színházi jelenségre is fényt derített, amelyekre eddig a magyar színháztörténet-írás egyáltalán nem figyelt fel. A 19. és 20. század fordulóján Pozsonyban állandó vita zajlott arról, hogy a magyar vagy a német együttes tartson-e előadásokat az őszi és téli évadban, amikor jóval többen látogatták a bemutatókat. Rejle Iván színházigazgató úgy akart úrrá lenni ezen a nehézségen, hogy magyar és német társulatot szervezett, és kétnyelvű évaddal próbálkozott - nem sok sikerrel. De az a megdöbbentő tény is kiderül Tóth László összefoglalásából, hogy az impériumváltáskor a gazdag tradíció ellenére milyen gyorsan sikerült Pozsonyban a magyar színjátszást leépíteni. A szerző még arra is ügyelt, hogy ne egyoldalúan mutassa be ezt a folyamatot - átnézte a szlovák lapokban megjelent írásokat, s ismertette a szlovák kutatók álláspontját. TÓTH LÁSZLÓ _nagy haszna a Teátrumnak KORTÁRS 2018/01